Miközben bámultam a tengert, és csodálva néztem a tájat, észre se vettem, hogy figyel valaki. Valaki, aki attól a perctől fogva, mióta kijöttem a házból, követett a rejtekhelyemig. Csendesen figyelte minden lépésemet, és bár könnyíthetett volna a dolgán, nem tette. Csak jött utánam és figyelte, hogy merre vezet az utam.
Miután sikerült a fejemet kitisztítani, elindultam haza felé. Anyu is már biztosan ébren van, és várja, hogy mikor érek vissza a boltból. Ugyanis a cetlire, amit a szekrényen hagytam, ezt írtam:
Jó reggelt!
Ne keress a lakásban, mert eljöttem itthonról. Lementem a boltba, minimum egy félóra és otthon vagyok. A telefonom a szobámban van, már lusta voltam érte felmenni, de ne aggódj miattam. Kérlek edd meg a reggelidet, amit az ágyadhoz készítettem. Fogadjunk még egy falatot se ettél belőle, pedig a kedvenced.
Szeretlek nagyon, Holly
Sose mondtam el a teljes igazságot, mikor megkérdezték, hogy hova megyek, mert féltem, hogy leleplezik a búvóhelyemet. Az csak az én saját kis területem, és senki másé. Lehet, hogy ez most önzőnek hangzik, de nem szerettem volna mást is ott látni. Néha jól esett csak egyedül üldögélni, és ezt csak azon az egy helyen lehetett.
A partról áttértem az erdős részre, és benéztem a fák közé. A fák rejtelmesen susogtak, a levelek pedig zörögtek, ahogy a szél fújta őket. Nem szerettem itt sétálni. Mindig féltem, hogy valaki kiugrik a fák közül és.. Na jó, ezt inkább ne részletezzük. Most mégis megálltam egy pillanatra, mert valami érdekeset véltem felfedezni az erdő belsejében, a fák árnyékában. Messze volt tőlem, de mégis könnyen kirajzolódott az alakja. Egy fekete ruhás, magas ember volt az, és pont engem nézett. Ijedten kaptam el a pillantásom és elkezdtem futni. Visszanéztem, de az ember már nem állt ott.
Hazáig rohantam, közben figyeltem, hogy az a valaki nem jön-e utánam. De nem jött senki. Futás közben az agyam folyamatosan pörgött és gondolkoztam.
'Ki lehetett az az ember?? Senki se szokott ilyenkor az erdőben sétálgatni.. Vagy lehet, hogy valaki csak kivitte a kutyáját sétálni.. De miért pont az erdőbe mentek?? Lehet, hogy csak egy férfi, aki kiment átgondolni a dolgokat.. Igen, biztos csak egy egyszerű ember volt. De mi van, ha éppen a betörőt láttam?? Mi van, ha éppen engem követett?? És ha engem is meg akar ölni?? Nem, biztos nem.. A rendőrök követik, már biztos nincs a városban. De mi van ha mégis?? Áhh, már biztos elfogták.. De nem. Akkor hívtak volna. Meg kell állítanom, bármennyire is félek tőle. Ha a rendőrök nem, majd én megtalálom. Nem ölhet meg több embert, nem bóklászhat itt a városban csak úgy.. Nem engedhetem!' Tudtam, hogy egyedül nem lennék rá képes, és hogy találnom kell valakit, aki segít, de mivel nincs egy barátom sem, így nehéz lesz.. Ha hazaérek átgondolom.
Mikor már a kerítésünk előtt voltam, hangos sípolásra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és egy kamiont láttam feltolatni a szomszéd ház autófeljárójára. Ez azért volt érdekes, mert a szomszéd házban már évek óta nem lakott senki. Egy régi, ódivatú ház volt, a falak néhol már leomlottak, a festék is lekopott pár helyen, a tető néhol beszakadt, és az ablakok elé is deszkák voltak szegelve. Kimondottan horrorisztikus feeling-je volt. Mellesleg, abban a családban, aki ott lakott, a legkisebbik lány öngyilkos lett. Ennek a következménye az lett, hogy az anya leugrott egy szikláról a vízbe és a testét még azóta se találták meg. Az apa mély depresszióba esett, egy ideig kórházban volt, majd miután kiengedték elköltözött. A nagyobbik lányt pedig állami gondozás alá vették. Most biztos azon gondolkoztok, hogy milyen kiábrándító, furcsa helyen lakok. Tény, ami tény valóban. Na de térjünk vissza a jelenbe. Sose gondoltam volna, hogy egyszer valaki megveszi azt a házat.
Bementem a kapun, onnan a házba, mert még mindig féltem, hogy az az ember követett. A cetli még mindig a szekrényen hevert, ezért gyorsan levettem onnan, és kidobtam a nappaliban lévő szemetesbe. Az ablakhoz mentem, elhúztam a függönyt és onnan néztem tovább a szomszédban történteket. A kamion már feltolatott egészen a házig. A munkás emberek a bútorokat pakolták ki belőle és vitték be őket a házba. Pár perc múlva megérkezett egy másik kocsi is, ami egy fekete BMW volt. Lelassított, és leparkolt pontosan az út szélére. A kocsiból egy magas, kigyúrt ember szállt ki, egy vékony, alacsony lánnyal. Gondolom a lánya lehet. Az arcukat nem láttam, mert messze voltak és pont takarásban. De aminek örültem, hogy teljesen normálisnak tűntek, nem úgy, mint az előző lakók. Vagyis hát normálisnak tűntek.. hátulról. Majd később úgyis megismerkedek velük. Biztosan jóba leszünk. Legalábbis remélem. Ha összebarátkozok a lánnyal, akkor talán még segíteni is tud nekem..
- Ez te voltál, Holly?? - kérdezte.
- Nem anya.. Ez csak.. Magától leesett. - mondtam teljes meggyőződéssel.
- Na ne nevetess, Holly.. Takarítsd fel kérlek.
Mentem a seprűért és a lapátért és rendet csináltam egy perc alatt. A vázából a virágok szanaszét hevertek. Ezeket a virágokat még anyu kapta apumtól, a halála előtt 2 nappal. Furcsa volt, hogy leesett. De tényleg nem én voltam. Ugyanis én az ablaknál álltam és nem is jártam a váza környékén.. De ezt úgyse fogja elhinni. Mert ő az emeleten volt, én lent, és elvégre csak ketten vagyunk a házban. Vagy mégsem??
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése