5. fejezet

  -Nyugi Holly le kell nyugodnod.. Nem lesz semmi baj.. - mondogattam magamban, közben remegtem, mint a kocsonya. Bármi áron, de el kellett jutnom oda valahogy. Igaz, hogy megtiltották, de tudnom kell, hogy nincs nagy baj, a szüleimnek szükségük van rám. Csak hogy tudok kijutni a házból úgy, hogy észre ne vegyék? Valószínűleg sehogy. Pár percig gondolkoztam, aztán remek ötletem támadt.
- Mama el kell mennem a tanárnőhöz, meg kell hogy kérdezzek tőle valamit a házival kapcsolatban!!- elég gyér kifogás, de ez van.
- Jól van, menj csak, de ne maradj sokáig, mert anyád kinyuvaszt engem is, meg téged is..
Ez az! Felkaptam a táskám, futottam a gördeszkámhoz és már mentem is a város felé.

 Mindenhol kocsik, és rendőrök. Alig tudtam átvágni magamat a rengeteg ember között. Mire a térre értem, anyumékat már nem láttam sehol. A francba, már biztos a kórházban vannak, hogy nem jutott ez hamarabb az eszembe?!  Az úton üveg darabkák és vérfoltok fogadtak. Rosszabb volt, mint a tv-ben. Az emberek riadtan és csodálkozva néztek egymásra. Egyszerűen szörnyű volt ott állni, ezért el is fordultam a kórház utcájába. Egész úton azon járt az eszem, hogy apunak ne legyen semmi baja.. Kirázott a hideg mikor arra gondoltam, hogy a betörő még mindig itt van a városban, a közelünkben és senki sincs biztonságban.

  A kórháznál is rendőrök irányították a forgalmat. Újságírók és riporterek álltak mindenütt. Ügyesen sikerült kikerülnöm mindegyikőjüket, és a rendőrök mellett is sikerült ellopakodnom. A kórház ajtajában azonban egy testes biztonsági őr megállított.
- Hova-hova kisasszony?? Ide nem lehet csak úgy bejárkálni..
- Kérem, muszáj beengednie. Az apukámat behozták. Valószínűleg nagyon rossz állapotban van. Lehet, hogy ma látom utoljára! - mikor ezt kimondtam a könnyek megint ellepték a szememet.
- Mi történt az apukáddal? - kérdezte semleges arckifejezéssel az őr.
- Lelőtték a téren délután - zokogtam. - Legyen szíves és engedjen be, szüksége van rám! 
- Hát jó, menjél, de ha kérdezik, nem én engedtelek be..
Megköszöntem, és már futottam is, hogy megtaláljam őket.

  Nem kellett sokáig keresnem, mert az első emeleten belebotlottam az elsápadt, kisírt szemű anyukámba, akit alig ismertem fel. 
- Holly te meg mit keresel itt?? Nem megmondtam, hogy maradj otthon??
- De igen, ezt majd később megbeszéljük.. Hol van apa? Ugye nincs nagy baj?? 
- Éppen a műtőben. Az orvos nem sok jót mondott. Azt mondta, a legrosszabb helyen találta el a golyó, de mindent megtesznek érte - válaszolta szomorúan. 
A legrosszabb helyen? Nem sok jót mondott? Te jó ég.. Teljesen elsápadtam, azt hittem elájulok. Muszáj volt megtámaszkodnom a mellettem álló székbe. Az a tény, hogy elveszíthetjük, hátborzongató volt. Leültem anyum mellé és csak néztem magam elé. Nem hittem el, hogy ez velünk megtörténhet. Ő is ugyanígy tett, nem is szóltunk egymáshoz. Pár idegölő perc után, mégis muszáj volt megkérdeznem tőle: 
- A betörőt már elkapták??
- Nem. Éppen ezért mondtam, hogy maradj otthon.. A rendőrök keresik, nyomoznak utána. Azt mondták, majd értesítenek róla, ha megtalálták, de eddig még egyikőjük se hívott..- mondta csendesen.
Szóval jól gondoltam. Az az ember szabad lábon van, és bárhol bármit megtehet.. Mi van, ha mást is bánt még? És ha a családomban esik baja még valakinek miatta? El kell, hogy kapják, nem menekülhet el..!! 
Amíg vártunk a műtő előtt, a nővérek értesítették a nagyszüleimet a történtekről. Anyum megengedte, hogy vele maradjak, így végig csak ültem mellette és vártunk. Néha elmentem a büfébe egy kávéért, vagy egy kis kekszért, de mindig siettem és ott voltam vele. Nem akartam sokáig magára hagyni. 
  Beesteledett már, mikor egy orvos és két nővér kijött a műtőből. Egyikőjük sem mosolygott, a két nő csak nézte a földet. Én mégis reméltem, hogy semmi rossz nem történt, és a műtét sikeres volt. A doki elhívta anyukámat beszélgetni. Messziről szemléltem őket, néztem a reakciójukat. Vártam, hogy anyum mikor jön vissza hozzám boldogan és nyugtat meg, hogy minden rendben és hogy apu nemsokára felépül. Hátha bemehetünk hozzá és még beszélhetünk is vele, elmond egy viccet, csakhogy lássuk, hogy semmi baja nincsen, pont úgy, mikor elesett a bicajával és a kezét műtötték meg. Teljesen magamba merültem, visszagondoltam azokra az időkre, mikor még kicsi voltam és engem is biciklizni tanítottak. Már nem is anyumékat néztem, hanem az előttem lévő falat. Csak gondolkoztam, és elmerültem a bennem feltörő emlékekben. Akkor figyeltem csak fel, mikor anyum leült mellém. Reménykedve néztem rá, ő  megfogta a kezemet, átölelt és sírva kimondta azt a szót, ami a szívemet átszúrva a lelkem mélyéig hatolt: Elvesztettük Holly..