14. fejezet

 
  Miután elsötétült minden, teljesen kiestek a pillanatok. Nem tudtam, hogy hol vagyok, nem éreztem semmit, és nem is hallottam senkit sem. Már komolyan arra gondoltam, hogy meghaltam.. Éreztetek már ilyet?? Valami szörnyű.. Lassan már a sírás fojtogat, mert fogalmad sincs semmiről. A fejedben gondolatok kavarognak: vajon látom-e még azt, akit szeretnék?? És ha igen, ő is lát engem?? Vagy már csak a lelkem lesz körülötte és nem is tudja, hogy ott vagyok?? Ijesztő.. Pedig az ember sokszor kívánja, hogy bárcsak meghalna, de mikor közel kerül hozzá, rögtön mindent másképp lát. Nem is beszélve arról a nagy sötétségről, ami körülvesz olyankor. Olyankor, mikor már kezdesz felébredni...

  - Holly, Holly ébredj már fel!!
Mégse haltam meg??
Elkezdtem kinyitni a szememet, gondoltam, majd felhők vesznek körül, meg angyalok. Majd mosolyognak rám, és üdvözölnek. Aztán közlik velem, hogy meghaltam. Haha, vicces lenne. Vagy mégse..
Már résnyire kinyitottam, de túl homályosan láttam. Sötét volt. Felettem fák voltak. Ez úgy tűnik nem a mennyország..
Mellettem Amanda térdelt és aggódva nézett rám. 
- Atyaég.. Nagyon rám ijesztettél.. Azt hittem, itt hagysz. Jól beverted a fejedet..- mondta kétségbeesetten.
És tényleg. Éreztem, ahogy zsibbad az orrom és hogy borzasztóan fáj a fejem.. Valami csurgott az orromnál. Odakaptam a kezemet, hogy letöröljem. Piros volt. Vér. Úgy tűnik betört az orrom..
- Mi volt ez??- kérdeztem. Még mindig szédültem egy kicsit.
- Hát futottál és beverted a fejedet..Gondolom volt egy kis emlékezet kiesésed. Rám emlékszel?? Ha nem, akkor szia, Amanda vagyok- nevetett.
- Persze, hogy emlékszek rád- nevettem én is.- De ki követett?? Ki ugrott rám?!
- Hát őőő..- láttam, hogy zavarba jön.
- Mond már! Láttad?! A pasi volt?!
- Nem- mondta komolyan.
- Akkor ki??
- Nem rossz szándékból ugrott rád.. Szerintem csak segíteni akar..- mentegetőzött.
- Ki volt az Amanda, bökd már ki!!
- Jól van..- látszott rajta, hogy megadja magát- Holly, bemutatom Boby-t.
- Boby-t??

  Mikor kimondta a nevet, valami vakkantott egyet, majd a vakkantás hangos lihegésbe csapott át.
- Most már előjöhetsz- mondta neki Amanda.
  A fa mögül egy golden retriever kiskutya ugrált ki nagy önbizalommal, majd odajött hozzám, megszaglászott és megnyalta az arcomat. 
- Kedvel téged.- mondta mosolyogva.
- De aranyos- válaszoltam erre csodálkozva.- Mit keres egy ilyen kiskutya itt az erdőben??
- Nem tudom, de szerintem azt szeretné, hogy haza vigyük. 
- Hát először is tudni kéne, hogy merre van a haza felé vezető út..
  Amanda segített felállni és elindultunk a szerintünk megfelelő úton. Ugyanott tartottunk, mint azelőtt, mielőtt elájultam, csak most már hárman voltunk. Boby szaglászott, mi meg próbáltunk tájékozódni, de mivel már sötét volt, alig láttunk valamit. Egyszer csak Boby megállt.
- Gyere ide- hívtuk, de nem jött, csak nézett a távolba. Ezzel meg mi lehet??
  Csak néztük, ahogy áll egy helyben és fülel. Aztán hirtelen odafutott hozzám és elkezdte rángatni a fogával a nadrágomat.
- Beléd meg mi ütött?!- kiabáltam rá. 
Értetlenül nézett rám, közben csak húzta a nadrágomat.
- Szerintem azt szeretné, hogy arra menjünk- találgatott Amanda.
- Jó, menjünk.. 
  Mikor kimondtam, boldogan csóválta a farkát és elindult abba az irányba, amelyikbe szeretett volna. Néha-néha megállt, és hátranézett, hogy biztosan követjük-e, de mikor látta, hogy bízunk benne és megyünk utána, megnyugodott és ment tovább. 
  Kezdett egyre ismerősebbé válni a terep, mígnem az erdő szélén találtuk magunkat, pont ott, ahonnan elindultunk délután. Onnan meg már simán hazataláltunk. 

  Gondolhatjátok anyum mit szólt, mikor beállítottam véres arccal, és egy kutyával, este 10-kor. A ruhám természetesen tiszta sár lett, és a kezemen is horzsolások voltak. El se tudta képzelni, hogy hol járhattunk ennyi ideig és hogy miért nézek ki úgy, ahogy.. Természetesen én meg nem mondhattam semmit. 
- Mégis mit képzelsz, hogy nem is szólsz, és csak úgy simán lelépsz..?? Halálra aggódtam magam. És mégis hogy nézel ki?? Verekedtél?? Valaki bántott?? Mit csináltál?? Jól vagy?? És ez a kutya..?? 
- Nyugi anya, csak nekimentem egy fának. A kutyust meg itt találtam az utcában. Ne haragudj, csak találkoztam Amandával és bent hagytam a telót a szobájában, miközben kimentünk a kertjükbe. Legközelebb szólok, csak sietnem kellett. Tudod milyen..
- Nem, nem tudom. Na de mosakodj meg. Az orrodat meg beragasztjuk, vagy nem tudom.. El kéne menni a kórházba. Lehet, hogy eltört.- mondta aggódva.
- Nincs semmi baja, tudom mozgatni- mondtam neki és egy grimaszt vágtam.- Boby ugye maradhat??
- Boby?!
- A kutyus, aki hazajött velem. Kérlek..
- Nem is tudom.. Nem hiszem, hogy szobatiszta, meg amúgy is egy kutya nagy felelősséggel jár. Egyáltalán hol van most?? 
  Mindenhol kerestük, de a földszinten nem volt. Felmentünk az emeletre, ott is körbejártam minden szobát, de nem találtam. Mikor anyumék szobájához értem és benyitottam nem bírtam ki, hogy ne nevessek.. 

-Anya, azt hiszem meg van!!
- És hol van?!
- Gyere ide, és nézd meg..- fuldokoltam a nevetéstől, ugyanis a kutya anyumék ágyán feküdt és nagyban aludt. 
- Na szóval maradhat??- mosolyogtam rá a legvarázslatosabb mosolyommal, amivel csak tudtam, persze a vér a számon sokat rontott rajta.
- Maradhat, de csak ma estére.. A többit majd megbeszéljük- válaszolta döbbenten. - De most mosd meg az arcodat.. Nézni se bírom, olyan rosszul néz ki. 
- Köszönöm!- ugrottam a nyakába, aztán berohantam a fürdőszobába, hogy lemossam a balesetem maradványait.
- Már kikészít ez a kutya..- suttogta anyum teljesen lesápadva, ahogy még egyszer az ágyára nézett, majd becsukta a hálószobája ajtaját.

13. fejezet

  Másnap Mrs. Elison tanárnő eljött, hogy tanuljunk egy kicsit. Már régóta nem láttam.. Úgy gondolta, hogy ebben az időszakban úgyse tudnék a tanulásra koncentrálni. Hálás voltam neki a figyelmességéért. Valóban nehezen ment volna. Vettünk pár anyagot.. Elég rendesen le voltam maradva, de elmondása szerint könnyen bepótolom majd. Mindig csak erősít a szavaival. Nagyon szeretem és tisztelem.
  Mikor már el kezdett pakolni, rákérdeztem, hogy tud-e valamit a szomszédban lévő ház előző lakóiról. Fogalma se volt, hogy ki lakhatott ott, de nem is nagyon érdekelte a dolog.. Szóval nem tudtam meg többet arról a férfiról. Csak annyit tudtam, hogy a lánya halála után elutazott.. Visszajött volna?? De mégis minek?? Bosszút állni a lánya halála miatt?? Viszont az is lehet, hogy a gyilkos csak véletlenül hasonlított a könyvben lévő férfihoz..

  Délután 3 óra körül jött Amanda és kieszeltük a tervet. Elsétálunk az erdőig és körülnézünk. Ha nem látunk senkit, bemegyünk. Ha viszont érezzük, hogy valaki figyel minket, azonnal haza jövünk. Megnéztük a jegyzeteket a pasas naplójában, csak azért, hogy lássuk, mégis merre induljunk. Úgy gondoltuk, hogy ma még csak nyomokat keresünk, majd máskor visszamegyünk és megkeressük a házat is. Amanda hozta a fényképezőgépét is, hogy le tudja kapni a fontos dolgokat. Mikor már úgy éreztük, hogy készen állunk, elindultunk.
  Az úton nem volt semmi szokatlan. Minden a helyén volt, és mikor körülnéztünk nem láttunk senkit. Persze ez még semmit se jelentett.. Csendben sétáltunk, egy szót se szóltunk egymáshoz, csak néha egymásra néztünk, hogy megnyugtassuk magunkat, hogy ott van a másik mellettünk. 
  Az erdőhöz érve Amanda megtorpant.
- Ez biztos jó ötlet??- kérdezte.
- Ha már eljöttünk idáig, végigcsináljuk. Mi baj lehet?? Max megölnek..- próbáltam viccelődni, de igazság szerint ezzel csak még jobban magamra ijesztettem. 
  
  Az erdő ijesztő volt. Most különösen, hiszen tudtuk, hogy egy gyilkos rejtekhelye. A falevelek ropogtak a talpunk alatt és néha hallottunk 1-2 madarat a bokor alatt ugrálni. Fújt a szél is, pont annyira, hogy teljesen összekócolta a hajunkat. Figyelmesen nézelődtünk, de sehol egy nyom.. Legalább egy zsebkendő, vagy egy üvegdarab. De nem.. Sehol semmi. 
  Órákig bóklásztunk. Amanda sok képet csinált, csak nem arról, amiről kellett volna. Még rólam is csinált pár idióta fotót, de nem akartam rajtuk nevetni, mert azzal is csak zajt csaptam volna. És most az volt a cél, hogy minél csendesebben és észrevehetetlenül találjuk meg emberünket. 
  Kezdett hűvösebb lenni.
- Holly én fázok- vacogott mellettem és becipzározta a pulcsiját.
- Jó, oké akkor menjünk haza- mondtam csalódottan. 
  Körbenéztünk, de mindenhol csak fát láttunk. Most még is merre menjünk?? Eltévedtünk.
  Elkezdtünk az ellenkező irányba sétálni, hátha úgy kijutunk, de hiába mentünk, csak még jobban eltévedtünk. Már kezdett lemenni a nap is, térerőnk meg persze, hogy nem volt.
 - Kijutunk innen valaha??- kérdezte Amanda kétségbeesetten.
- Hát jó lenne, még mielőtt a pasas ránk talál.
- Na ne, te ez most kom..
- Pszt! Hallottam valamit.
  Lépteket hallottam a hátunk mögött, ami egyre hangosabb lett. Már Amanda is hallotta. 
  Megfogta a kezemet, és elkezdett rohanni. Rántott maga után, de olyan erősen, hogy majdnem orra estem. Ahogy mi futottunk, úgy futott utánunk ő is. Szaladtunk, már alig hallottuk, hogy jön mögöttünk valaki, és már szinte biztos volt, hogy megmenekülünk, mikor természetesen megint béna voltam, nem figyeltem az orrom elé, aminek a következménye az lett, hogy fejjel nekiszaladtam egy fának.
- Siess Holly!- hallottam Amanda kiáltását, aki útközben elengedte a kezemet.- Holly! Holly!!
  Elkezdtem szédülni, megtámaszkodtam a fában, de nem bírtam sokáig. Elterültem a földön. Behunytam a szemem és lassan már Amanda hangját se hallottam. Csak feküdtem az avarban és már csak azt éreztem, hogy valaki rám veti magát..

12. fejezet

  Miután kiszabadult a szorításomból, leültünk az ágyra egymás elé. Szorosan megfogta a kezemet és feltett pár kérdést.
- Na szóval.. Apukád mikor halt meg??
- Nem olyan régen.
- És hogy ölte meg ez a pasas??
- Pisztollyal lelőtte.
- Szerinted volt valami közük egymáshoz azelőtt??
- Nem hiszem.
- Félsz??
- Nagyon.
- Én is. Most jut eszembe. Apum rendőr. Őt meg tudnám kérdezni a fejleményekről..
- Az nagyon jó lenne- mondtam boldogan, de aztán eszembe jutott, hogy jobb lenne, ha erről felnőtt nem tudna.- De.. Inkább ne mondj neki semmit.
- Ő lehet, hogy tudna segíteni Holly..-győzködött.
- Nem baj. Nem szeretném, ha tudnának róla.
  Csak ültünk szemben egymással néztünk magunk elé, egészen addig, míg Amandát fel nem hívta valaki. James volt az, és azt akarta, hogy Amanda azonnal menjen haza.. Volt valami oka, talán talált valamit, de nem volt teljesen érthető, amit mondott..
- Biztos valami régi kacat miatt rángat haza..- mondta unottan.- Néha meg tud őrjíteni...
  Kénytelenek voltunk elbúcsúzni egymástól, de megígérte, hogy amint ráér, felhív és találkozunk.

  Miután eltelt fél óra, bevettem a szokásos gyógyszer adagomat, és leültem a tv elé. Már majdnem elaludtam, mikor hallottam, hogy valaki rohan kint a járdán, pont a házunk felé. Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy Amanda eszeveszettül fut. A kezében valami könyvféleség volt. 
  Láttam befordulni a kapun, így hát mentem és ajtót nyitottam neki.
- Ilyen hamar visszajöttél??- mosolyogtam rá.
- Holly, Holly! Nézd James mit talált..- mondta izgatottan és a kezembe nyomta a könyvet.
  Egy régi, poros könyv volt, a borítója is már elég viseletes. Kinyitottam és egy csomó lap csak úgy bele volt rakva, mellettük pedig még ép lapok voltak. Tele volt képekkel és szöveggel.
- Mi ez??- kérdeztem.
- Ez egy napló. Valószínűleg azé az emberé volt, aki a házunkban lakott, de most már a miénk. 
  Eszembe jutottak az előző lakók. Máris érdekesnek tűnt ez a kis könyv.
- Na szóval arra gondoltam, hogy megmutatom.. Átnézegethetnénk együtt.
- Oké, ez jó ötlet.

  Elkezdtük lapozgatni, és egyre több figyelem felkeltő dolgot találtunk benne. Voltak köztük újságcikkek, a város különböző pontjairól képek, és különböző fegyverek leírásai is. Ez is mind elég furcsa, de a legijesztőbb, az az egyik kép volt. Pont ugyanaz az ember, akit az erdőben láttam. Vagyis hasonlított rá. És egy ház mellett állt, ami valószínűleg egy erdőben volt. Lehet, hogy ez a mi erdőnk..
- Amanda. El kell mennünk az erdőbe- mondtam határozottan.
- És ha elkapnak??
- Óvatosak leszünk..
- Na persze.
- Kérlek.. Meg kell tudnunk, hogy ez a ház ebben az erdőben van-e. Azt ígérted segítesz..
- Igen, csak..
- ??
- Semmi.. De mégis mikor??
- Holnap.
- De holnap suli van..
- Suli után. 
- Hát jó- sóhajtott fel.- Viszont most mennem kell. Akkor majd holnap találkozunk. Szia!
- Oksi, szia.- köszöntem el én is, és becsuktam mögötte az ajtót.

11. fejezet

  Bevittem a csomagot, és leraktam az szekrényre. Majd később megnézem, ha lesz rá időm.. Öcsém boldogan ugrált utánam, és mutatta, hogy milyen ügyesen vette fel a harisnyáját. Megdicsértem, aztán leültünk tv-zni, és megvártuk, míg anyuék is felkelnek. Megreggeliztek, felöltöztek ők is, aztán elmentek vásárolni. Nekem valahogy nem volt kedvem hozzá..
  Felvittem a csomagot és leültem az asztalomhoz. Nézegettem, próbáltam kitalálni, hogy kinek az írása lehet rajta, de nem ismertem fel. Megfogtam és feltéptem az oldalát. Kiszórtam a tartalmát az asztalra. Nem hittem a szememnek.. 6 db kép volt benne, és egy levél. Először a képeket néztem meg. Én voltam mindegyiken, csak különböző helyeken. Az egyik a tengerparton készült a búvóhelyemnél, a másik az erdő mellett. A 3.-on pont hátranéztem az egyik haza felé vezető utcában, a 4.-en az volt, ahogy nézek ki az ablakon. Az 5.-en éppen a hajamat igazítom menet közben, és a 6.-on pedig éppen nyitottam az ajtót, mikor tegnap este hazaértem. A kezem remegett.. Valaki követ, és  figyel minden nap.. Szétnyitottam a levelet, amiben nagy nyomtatott betűkkel ez állt: 

FIGYELLEK

  Csak ültem és bámultam a képeket, meg az üzenetet. Még mindig nem hittem el, hogy ez történik velem. Szóval igazam volt. Az az ember rám pályázik. Idő kérdése, hogy mikor kap el..

  

  Felkaptam a telefont és tárcsáztam. 

- Kérlek legyél otthon és vedd fel a telefont..-gondoltam magamban.

  Pár másodperc múlva Amanda hangját hallom a telefonban:

- Igen, tessék.

- Hála az égnek Amanda. Holly vagyok. Ráérsz egy kicsit?? Beszélnünk kell..

- Persze, átjössz??

- Nem. Kérlek te gyere át. Én nem mehetek.

- Valami baj van?? 

- Majd mesélek.

- Oké, pár perc és ott vagyok- mondta, és lerakta.

  Tényleg nem telt bele 10 percbe, és Amanda csengetett. Kinyitottam az ajtót, behúztam, majd nagyon gyorsan be is csaptam. Elhúztam a függönyöket, és villanyt kapcsoltam. 

- Beléd meg mi ütött?!- kérdezte.

  Hirtelen belegondoltam, hogy mi lesz akkor ha bajba keverem. Soha nem bocsátanám meg magamnak. Igaz, hogy csak 1 napja ismertem, de bármilyen furán is hangzik megbíztam benne. 100%-osan. Elmondom neki, hogy mi történt, vagyis megmutatom neki, aztán eldönti, hogy segít-e vagy nem. Remélem, hogy igen.

- Gyere fel. Mutatok valamit- hívtam.

- Egyedül vagy itthon??

- Igen, anya meg a fiúk vásárolnak.

- Ja értem. 

  Bementünk a szobába és az asztalra mutattam. A kezébe fogta a képeket. Néztem, hogy hogyan reagál.

- Igen, és??- kérdezte.

- Ezeken én vagyok..-válaszoltam.

- Látom..

- Nem te csináltad ezeket a képeket, ugye??

- Nem.

- Gondoltam.. A levelet is láttad??

- Milyen levelet?

- A képek mellett..

  Ránézett a levélre és a szemei elkerekedtek.

- Holly, ugye ez nem az, amire gondolok??

- Mire gondolsz??

- Téged követ valaki?

- Úgy tűnik.

- És sejtelmed sincs róla, hogy ki lehet??- kérdezte rémülten.

- De és pont ez a baj. Nem csak sejtem, hanem tudom, hogy valaki követ. És igazából a segítségedet szeretném kérni- mondtam.

- Miben??

- Meg kell találnunk, és el kell kapnunk ezt az embert..

- És mégis ki ez??

  Nagy levegőt vettem..

- Apám gyilkosa.

  Csak állt és nézett rám. Ismertem ezt a nézést.. Anyum is mindig így néz rám, ha nem hiszi el, vagy nem akarja elhinni amit mondok neki. Már szinte éreztem, hogy nem fog segíteni. Tudtam, hogy megijesztettem. Én is féltem. Nagyon.

- És a rendőrök??- kérdezte 5 perc után.

- Nem találják, vagy nem foglalkoznak vele.. Nem tudom.

- Értem.

  Újabb 10 perc csend, majd felsóhajtott és megszólalt:

- Segítek neked Holly. De akkor pár kérdésemre válaszolnod kell.

- Rendben, köszönöm!- mondtam hálásan és megöleltem. Jól döntöttem, mikor a segítségét kértem.

10. fejezet

  A nappaliban olyat láttam, amit már régóta szerettem volna és pont emiatt nagyon meg is lepett. A kanapén ott ült anyum Jeremy-vel és.. Nevetett! Teljes szívéből kacagott!
- Na mi újság srácok, milyen volt mamáéknál??- kérdeztem vigyorogva.
- Nagyon jóó volt!
- Sütöttünk sütit!
- Voltunk kint a kertben!
- Kivágtuk a képeket az újságokból!
- Felgyújtottuk mama kedvenc magazinját!
- Levertük a virágot, és kiömlött belőle a föld!
  Együtt fulladoztunk a röhögéstől, ahogy egymás szavába vágva mesélték a történteket. Bárcsak apa is hallotta volna..
- Na és te merre jártál ma Holly?? Olyan hirtelen itt hagytál..
- Bocsi anya, csak megismerkedtem az új szomszédokkal.
- Aranyosak?? Láttam a lányt ma reggel, pont mielőtt elmentél. Kedvesnek tűnt.
- Nagyon rendesek. Áthívtak, hogy segítsek nekik lefesteni a házat. Ugye majd átmehetek??- kérdeztem bociszemekkel.
- Persze, de csak ha tényleg szívesen hívtak. Lehet majd átmegyek veled én is. Normális szomszédoknak mindig örül az ember. Jó lenne ha én is megismerném őket, ha már a lányaink így összebarátkoztak..- mondta mosolyogva. 
  Vagy egy órán keresztül beszélgettünk, aztán vettük csak észre, hogy már 22:30 van. A fiúk ásítoztak, de elmondásuk szerint nem voltak álmosak. Felvittük őket a szobájukba, lefeküdtek, anyu mondott nekik egy esti mesét, aztán mikor már mindketten elaludtak mi is elköszöntünk egymástól éjszakára. Anyu elment lefeküdni, én meg még megágyaztam, és tv-ztem egy kicsit. 

  Egész este csak feküdtem és néztem a szoba egyik végéből a másikba. Nem akartam aludni, mert féltem, hogy megint rosszat álmodnék. Ahogy így nézelődtem, egyszer csak láttam valamit elsuhanni az ágyam előtt. Ijedten húztam magamra a takarót. 
- Joe te vagy az??- kérdeztem remegő hangon.
  Nagy csend volt az egész szobában. Megőrültem, vagy tényleg itt volt valami? Hirtelen egy papírlap esett le az íróasztalomról a földre. Már odanézni is alig mertem, de kíváncsi voltam. Mikor odapillantottam az íróasztalom melletti függöny mögül egy lány nézett rám. Kb 3 másodpercig csak néztük egymást, aztán eltűnt. Félelmetes volt.
  Ki akartam menni. Nem akartam itt maradni. Muszáj valahogy kijutnom a szobából, de moccanni alig mertem. Nézelődtem körbe-körbe, de nem láttam senkit. A félelem úrrá lett rajtam. Már remegtem. 
  Pár perc múlva hallom, hogy valaki közeledik a szobám felé. A szobám ajtaja be volt csukva, és kint sötét volt, így nem láttam, hogy ki lehet az. "Kopp-kopp.." Az az illető be akar jönni.. Megmozdul a kilincs. Nagyon lassan nyílik az ajtó. Kívülről csak a sötétség szűrődik be. Nem látok semmit, de a szívem majd kiugrik a helyéről. Az ajtó teljesen kinyílt már, de nem áll mögötte senki. Vagy mégis??
- Holly, kelj fel - hallom öcsém sírós hangját- Nem tudok aludni..
  Hála az égnek! Ez csak Charlie..
- Mi a baj drágám??- próbáltam teljesen nyugodt hangon beszélni hozzá, nem akartam, hogy ő is megijedjen.
- Rosszat álmodtam..- sírt.
- Semmi baj nincs. Gyere ide mellém, hátha itt jobbat alszol.
  Bemászott mellém az ágyba, betakargattam és elkezdtem simogatni a hátát, hogy lenyugodjon. Mikor már félálomban volt, éreztem, ahogy átkarolja a kezemet és magához húzza. Kényelmetlen volt, de hagytam. Legalább ő tudjon aludni, ha nekem már nem megy.
  Még körbenéztem egyszer, mielőtt én is becsuktam a szemem. Senki más nem volt a szobában, csak az öcsém és én. Minden a helyén volt, csak a papírlap aggasztott. Lehet, hogy megint csak képzelődtem. Túl sok horrort néztem.. Igen, biztos ez az oka. 
  Lassan minden elhomályosodott és elaludtam.

  Reggel arra keltem fel, hogy drága öcsém ütögeti a fejemet párnával. 
- Ébredj fel Holly, azt hiszem, hogy..
- Ahjj mi van már?? Még ilyenkor se hagyják az embert aludni?? 7 óra van Charlie..
- Tudom, de.. Bepisiltem.
- Hogy mit csináltál?!
- Bepisiltem. 
- És mégis hogyan?? 
- Nem tudom.. Álmomban. Az ágyba. 
- Óóóó az Isten áldjon meg..!! Segíts kicserélni az ágyneműt!
  Felkeltem, összeszedtem az összes pisis ágyneműhuzatot és a kezébe nyomtam. 
- Vidd a mosógéphez.. Mindjárt megyek én is- utasítottam.
  Összeszedtem a takarókat is, és utánamentem. 
  Mindent bedobáltunk a mosógépbe, és elindítottam. Akkor láttam meg, hogy szegény öcsém ruhája is tisztára olyan lett..
- Gyere velem. Át kell öltöznöd..
  Ekkor hallottam, hogy csengetnek. 
- Megyek, kinyitom az ajtót. Feltudsz addig rendesen öltözni??
- Persze, nem vagyok már pisis..- válaszolta, mire mindketten elkezdtünk nevetni.
- Jól van, pár perc és megnézem hogy haladsz.

  A csengő már elhallgatott, mire leértem. Kinéztem a kulcslyukon, de nem láttam senkit. Kissé meglepődtem.. Kinyitottam az ajtót, hátha az illető csak most indult el. Senkit nem láttam, csak egy csomagot magam előtt és rajta a nevemet. Vajon ki küldte, és mi lehet benne??
  

9. fejezet

  Soha se gondoltam volna, hogy az életem egy nap alatt ennyire megváltozhat. Azt, hogy a szomorú, fájdalmas, unalmas mindennapjaimat, egy új, örömteli nap váltja fel. És ez mind csak azért, mert megismerkedtem egy számomra nagyon fontos emberrel.

  Mikor kimentem az utcára, először még nem mertem odamenni hozzájuk. Azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne a legjobb a benyomásom. Ugyanis azt mindenki tudja, hogy az első benyomás a legfontosabb. Megigazítottam a felsőmet, beletúrtam a hajamba, felvettem a lehető legőszintébb mosolyomat, és elindultam.
  Mindent előre elterveztem. Odamegyek, bemutatkozok, megkérdezem tőlük, hogy honnan jöttek, megismerkedek velük, aztán felajánlom a lánynak, hogy majd valamelyik nap bemutatom neki a környéket. Egy jó kis program mellett biztosan még jobban megismerem majd.
  Fantasztikus tervnek tűnt egészen addig, amíg el nem értem a házukig és meg nem láttam Őt. Rövid barna haja fel volt zselézve, a szemei ragyogtak, ahogy a nap rásütött, vékony, izmos teste pedig az ámulatba ejtett.  Kék kapucnis pulóver volt rajta, egy fekete csőnadrággal, és egy nike cipővel. Maga volt a tökéletesség.
  A lélegzetem is elakadt. Mikor odaértem a lány rögtön odajött hozzám, barátságosan üdvözölt, de nekem egy szó se jött ki a torkomon. Még mindig csak a fiúra tudtam koncentrálni. Nagyon ciki volt..
- Szia Amanda vagyok. Biztos te vagy a szomszédunk. Hollynak hívnak ugye?? Mrs. Elison már említette a nevedet a suliban, mikor mondtam neki, hogy erre a környékre költözünk.- vigyorgott.
- Ööhm.. Szia. Igen Holly vagyok. Bocsi nem értettem, mit is mondtál??- kérdeztem ártatlanul, közben fél szemmel figyeltem, ahogy a fiú bevisz pár cuccot a házba.
- Azt, hogy Mrs. Elison.. Áhh tudod mit, nem lényeges... Látom, hogy a bátyámat stírölöd. Helyes srác, ugye??- nevetett.
- Ő a bátyád??- néztem rá csodálkozva.
  Kicsit se hasonlítottak.. Talán csak annyiban, hogy mindkettőjüknek barna haja van, és mindketten vékonyak. De ezeken kívül semmi hasonlóság.
- Igen. Gyere bemutatlak neki is- mondta izgatottan.
- De nem, nem kell..-válaszoltam, de addigra már megfogta a kezemet és magával húzott.

  Eddig minden remekül ment. Nem a tervem szerint, de szuperül. Ez a csaj bámulatosan jó arc. Kicsit meglepődtem, mikor odajött hozzám és rögtön elkezdett velem beszélgetni. Nekem ez furcsa volt.. Soha senki se beszélt velem 2 mondatnál többet. Főleg nem ilyen barátságosan és normálisan.. Nem tudom, hogy hogy lesz szívem bármibe is belekeverni..
- A szüleink pár perce mentek el. Elhozzák a másik házban maradt cuccainkat. Olyan jó, hogy végre elköltöztünk. Ez a hely borzasztóan király, és itt a tengerpart is mellettünk. Kell ennél jobb??- ujjongott mellettem, miközben behúzott a kertbe.
  Az ajtó előtt viszont megtorpantam. Sose mertem ennek a háznak még a közelébe se jönni, most meg itt állok a küszöbön.
- Na mi az??- kérdezte türelmetlenül.- Nem jössz be??
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet..
- Nyugi már, a bátyám nem harap.
- Nem a bátyád miatt, hanem a ház miatt.. Egyszerűen taszít ez a környezet.
- Szomorúan hallom.- mondta szomorú arcot vágva.-De kénytelen leszel megszokni, mert mától kezdve szinte minden délutánodat itt töltöd majd. Persze csak ha lesz majd kedved hozzám.
  Hát persze.. Ő nem tud ennek a háznak a titkáról..
 Rám mosolygott. Próbáltam én is viszonozni, de a döbbenet inkább kiült az arcomra, mint egy normális mosoly. Most komolyan azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem hozzá?? Szeretne velem lenni?! Nagyon furi ez a lány, persze jó értelembe. Kedvelem.
- Na szóval mi lesz? Bejössz, vagy nem??- kérdezte türelmetlenül. 
- Hát.. Be.
  Mikor beléptem a lábam alatt reccsent egyet a parketta. Aztán még egyet. Egyébként nem is tűnt olyan horrorisztikusnak a ház belülről, mint kívülről.
- Ne aggódj, nem fog összetörni alattad. Vagyis reméljük.. Jövőhéten úgyis átparkettázzuk a szobákat. Meg lefestjük a falakat is.. Mit ne mondjak ráfér már.. Ha van kedved, majd gyere át segíteni. Jó móka lesz- mondta. 
- Rendben, segítek.
- Szuper! Na de hol van James?? James!! 
- Itt vagyok fent!- kiáltott le az emeletről egy fiú hang.- Kérlek, majd rendezd be a szobádat te is! Nekem mindjárt el kell mennem!
- Oké, majd berendezem..-forgatta a szemét Amanda.- Szörnyű, hogy mindig van valami dolga. Biztos megint a barátnőjével találkozik..
  Barátnő?! Gondolhattam volna.. Egy ilyen srácnak csodálkoztam volna, ha nincs barátnője.
- Hogy mit mondtál?!- kiabált le megint.
- Semmit, semmit..-kuncogott a lány.- Gyere Holly segíts nekem rendezkedni. A bátyámat majd máskor megismered.
- Oké.
  Kicsit csalódott voltam, hogy nem ismerhetem meg most, de örültem is egy picit. Több időm lesz rákészülni a bemutatkozásra. Mondjuk észre se venne egy ilyen fiú. Főleg ha barátnője is van. 
  Kimentem és segítettem becipelni Amanda dobozait. Mikor a 2. dobozt vittem be a szobájába, akkor hallottam, ahogy James leviharzik a lépcsőn.
- Majd jövök! Anyáéknak szólj, hogy elmentem - mondta Amandának, aki rám nézett és csak ennyit mondott:
- Pff.. borzalmas.

  Nem sokkal azután, miután mindent a helyére raktunk és a szobát is kitakarítottuk, megjöttek Amanda szülei. Az anyukája nagyon csinos volt, és kedves, az apukája meg egy jól edzett, vicces pasas. Mint kiderült, mindketten nagyon jó fejek. Az apja rendőr, az anyuja meg könyvelő és emellett szeret festeni is. Agyondicsérte a tájat, és a várost. Na és persze elmondása szerint, nagyon örült, hogy megismerhetett. Én úgyszintén. De mivel már sötétedett, haza kellett indulnom. 

  Otthon óriási hangulat fogadott. Hát persze.. haza jöttek a fiúk! Ahogy levettem a cipőmet, Charlie már futott is felém, a nyakamba ugrott és megpuszilt.
- Szia Holly, végre itthon vagy!- mondta. A szeme csillogott a boldogságtól, és megölelt. 
- Én is örülök neked- nevettem és megfogtam, hogy le ne essen.
Egész végig ott maradt a kezemben, és erősen szorított, amíg oda nem értünk a nappalihoz.

8. fejezet

  Nem szóltam egy szót sem, csak néztem fel a plafonra. Sötét volt. Mellettem az óra már 00:48-at mutatott. Feküdtem, forgolódtam, de nem sikerült sehogy se elaludnom. A vázás eset óta nyugtalan voltam... Jó, lehet, hogy őrültnek tartotok emiatt, de biztos vagyok benne, hogy van valaki még rajtunk kívül a lakásban. Pedig körbejártam az egész házat, de nem láttam senkit. Benéztem az összes kanapé alá, megnéztem az összes szekrényben, még az ágyam alá is benéztem, de sehol egy árva lélek. Most biztosan azt gondoljátok, hogy megbolondultam, mert lehet az is, hogy a váza a légáramlat miatt esett le. Vagy mert túlságosan a szekrény szélén volt. De nem, tutira nem erről van szó. Érzem, hogy valaki itt van. Érzem, sőt tudom, hogy itt van, de legnagyobb meglepetésemre nem félek tőle. Pedig lehet, hogy kéne..
A nagy gondolkozás közepette becsuktam a szemem és lassacskán elnyomott az álom.

  Álmomban abban az erdőben jártam, ami az út szélén volt és ahol azt a férfit láttam. Sokáig csak sétáltam, nézegettem a fák lombjait, és az erdőben rejlő apró kis részleteket. Tudtam, hogy egyenesen kell mennem, esküszöm, hogy valami vonzott arra. Mikor már vagy 20 perce csak mentem, éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a célomhoz. Az erdőnek lassan vége lett, és magam előtt csak világosságot láttam. Belesétáltam a vakító fénybe és eljutottam egy tisztásra, aminek a közepén egy kis csemetefa állt. Odasétáltam, megnéztem, majd tovább indultam és észre se vettem, hogy előttem egy nagy gödör fekszik. Csak 1 lépés kellett volna, hogy beleessek, de mikor már emeltem volna fel a lábamat a földről, egy hang szólalt meg mögöttem.
- Vigyázz!
Hátranéztem, de senki nem állt mögöttem. Meghökkenten néztem körül, de sehol senki. Biztosan csak képzelődtem.. Mikor visszafordultam, hogy tovább menjek, megláttam magam előtt a gödröt, ami addigra már óriási szakadékká nőtt. Ijedten ugrottam hátra.
- Még jó, hogy szóltam. Most nézd meg.. Beleestél volna, ha én nem vagyok itt.. - mondta gúnyosan a hang.
- Ki vagy te?? - kérdeztem kisebb ijedtséggel a hangomban.
- Ne szarj be a félelemtől! - nevetett kicsivel távolabb tőlem. - Elég, ha annyit tudsz, hogy egy ismeretlen ismerős.
- Ez nem vicces.. Legalább annyit megtehetnél, hogy előjössz és nem bujkálsz előlem.- mondtam lenézően.
- De hát én itt állok melletted.- válaszolt a hang tényleg egész közelről.- Az már a te bajod, hogy nem látsz...
Hülyének éreztem magam, mert tényleg nem láttam.
- Ne nézz már ilyen fapofával - nevetett.
- Én nem nézek fapofával.. Egyszerűen csak nem értem, hogy mi ez az egész. Nem látlak, nem is ismersz, én se ismerlek téged. Te mégis megmentetted az életemet. De mégis miért?? Hogy utána ezt a béna játékot játszd velem??
Már nagyon ideges voltam. Nem szerettem, ha szórakoznak velem.
- Jól van, nyugi Holly.- mondta komolyan.- Nem akartalak felidegesíteni, egyszerűen csak jó mókának tűnik ez az egész. Én látlak, te nem látsz.. Érted.. Na de hagyjuk. Nem ezért mentettelek meg. Azért tettem, mert ez a dolgom. Az se igaz, hogy nem ismerlek. Tudok rólad mindent. Az ereidről is, és a gyógyszerekről is. Hülyeség volt mindkettő.. Csak gratulálni tudok.. Ja, és akár hiszed, akár nem már találkoztunk. Hehe, engem kerestél egész nap, közben végig ott voltam mögötted.- tört ki megint hatalmas kacagásban.- Amúgy a nevem Joe. Johanna.
Az állam is leesett.. Itt ez a hang. Tudja a nevemet, ismeri minden lépésem, az összes tettemet, és azt állítja, hogy ma én őt kerestem. Valaki csúnya tréfát csinál belőlem, csak nem tudom, hogy ki..
- Kinek vagy a kémje?? Ki küldött utánam?? Kinek dolgozol?? Kamerák vannak a házunkban?? Mond meg az igazat! Követelem!- kiabáltam a semmibe.
- Ne aggódj, nincsenek kamerák a házatokban, és nem kémkedek utánad. Én nem.. De bajban vagy Holly.. Szörnyen nagy bajban, ha tovább követed a terveidet. Szükséged van rám.
  Remek, már a gondolataimban is olvas. Ki a franc ez a Johanna?? És mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy szó szerint a semmiből ilyeneket mond nekem?? Ezeket biztos csak kitalálja azért, hogy engem felidegeljen. Nem érdekel az egész! 
  Az eres és gyógyszeres dologtól mégis kíváncsi lettem.. Senki se tudott róla, csak én. Tudtommal. De ezek szerint nem én voltam az egyetlen.
  Rengeteg kérdésem lett volna még hozzá, de erre nem volt időm, ugyanis a hang eltűnt a lánnyal együtt és a szakadék helyett pedig egy folyó képződött, amin a hídnak az egyik oldala pont előttem volt. Átnéztem a másik oldalára. Nem hittem a szememnek. A vér is megfagyott bennem. A fekete ruhás férfi 20 méterre állt előttem, a híd másik oldalán. Az arca takarásban volt, csak a kárörvendő mosolyát láttam megvillanni. Elkezdtem ellenkező irányba futni, de egy kiálló gyökérben megbotlottam és elestem. Hallottam, hogy fut utánam, de mikor már a földön feküdtem, az ő lépései is lelassultak. Nem mertem szembe nézni vele. Már nem jött közelebb. Egy kattanást hallottam. A hátamon a hideg futkosott és alig kaptam levegőt a félelemtől. Ezután jött az a dolog, amitől a legjobban rettegtem. Egy jól irányított pisztolylövés.

  Riadtan ugrottam fel az ágyból. A víz csurgott rólam, és a levegőt is kapkodtam. Megnyugodtam, mikor láttam, hogy a szobámban vagyok és nincsen semmi baj. 
  Az álmok ugye nem szoktak teljesülni?? Vagy ha igen, akkor ugye nem mindegyik?? Nem akarok még egyszer összefutni azzal a pasassal. Na meg az a lány.. Akinek csak a hangját hallottam. Ő tényleg velem van mindig?? Most is?? És komolyan gondolta, mikor azt mondta, hogy segít?? De akkor miért tűnt el, mikor az az ember megjelent?? Olyan valósághű volt minden.. Annyira furcsa.. 
  Ránéztem az órámra, ami már 10:54-et mutatott. Lassan öltözködnöm kell. Ma biztosan átmegyek és bemutatkozok az új szomszédoknak. Csak nem tudom, hogy mikor jönnek. Vagy hogy egyáltalán jönnek-e. Süssek valamilyen pitét, amit a filmekben szoktak, vagy vigyek virágot?? Biztos teljesen bolondnak néznének, ha betoppannék egy csokor virággal a kezemben. Inkább csak átsétálok és lesz, ami lesz..
  Bementem a fürdőszobába, bevettem a nyugtatót és átöltöztem. Ma jönnek haza a fiúk is. Már nagyon hiányoznak. Biztos mesélnek majd egy csomó mindent. Szeretnek mamáéknál lenni. Én is szerettem, de az utóbbi időben egyre kevesebb idő volt rá, amit nagyon bántam. Hirtelen egy gondolat futott át az agyamon. Mit mondok majd, ha apáról kérdeznek?? Valószínűleg terelni fogom a témát, de azt se csinálhatom az örökkévalóságig.. Szegénykéim. Mennyire hiányozhat nekik is..
  Pár perc múlva hallottam, hogy a házunkhoz közel leparkol egy autó. 
- Drágám, kik ezek fekete BMW-vel??- kiáltott fel anya az emeletre. 
- Az új szomszédok! - válaszoltam, miközben kirontottam a fürdőszobából. Végre itt vannak!
Felkaptam a cipőmet, és egy puszit nyomtam anyum arcára.
- Új szomszédok?!- kérdezte meghökkenve.
- Majd jövök anya!- kiabáltam az előtérből, és becsaptam az ajtót.

7. fejezet

  Miközben bámultam a tengert, és csodálva néztem a tájat, észre se vettem, hogy figyel valaki. Valaki, aki attól a perctől fogva, mióta kijöttem a házból, követett a rejtekhelyemig. Csendesen figyelte minden lépésemet, és bár könnyíthetett volna a dolgán, nem tette. Csak jött utánam és figyelte, hogy merre vezet az utam. 

  Miután sikerült a fejemet kitisztítani, elindultam haza felé. Anyu is már biztosan ébren van, és várja, hogy mikor érek vissza a boltból. Ugyanis a cetlire, amit a szekrényen hagytam, ezt írtam: 

Jó reggelt!
Ne keress a lakásban, mert eljöttem itthonról. Lementem a boltba, minimum egy félóra és otthon vagyok. A telefonom a szobámban van, már lusta voltam érte felmenni, de ne aggódj miattam. Kérlek edd meg a reggelidet, amit az ágyadhoz készítettem. Fogadjunk még egy falatot se ettél belőle, pedig a kedvenced. 
Szeretlek nagyon, Holly

  Sose mondtam el a teljes igazságot, mikor megkérdezték, hogy hova megyek, mert féltem, hogy leleplezik a búvóhelyemet. Az csak az én saját kis területem, és senki másé. Lehet, hogy ez most önzőnek hangzik, de nem szerettem volna mást is ott látni. Néha jól esett csak egyedül üldögélni, és ezt csak azon az egy helyen lehetett. 

  A partról áttértem az erdős részre, és benéztem a fák közé. A fák rejtelmesen susogtak, a levelek pedig zörögtek, ahogy a szél fújta őket. Nem szerettem itt sétálni. Mindig féltem, hogy valaki kiugrik a fák közül és.. Na jó, ezt inkább ne részletezzük. Most mégis megálltam egy pillanatra, mert valami érdekeset véltem felfedezni az erdő belsejében, a fák árnyékában. Messze volt tőlem, de mégis könnyen kirajzolódott az alakja. Egy fekete ruhás, magas ember volt az, és pont engem nézett. Ijedten kaptam el a pillantásom és elkezdtem futni. Visszanéztem, de az ember már nem állt ott. 
  Hazáig rohantam, közben figyeltem, hogy az a valaki nem jön-e utánam. De nem jött senki. Futás közben az agyam folyamatosan pörgött és gondolkoztam. 
'Ki lehetett az az ember?? Senki se szokott ilyenkor az erdőben sétálgatni.. Vagy lehet, hogy valaki csak kivitte a kutyáját sétálni.. De miért pont az erdőbe mentek?? Lehet, hogy csak egy férfi, aki kiment átgondolni a dolgokat.. Igen, biztos csak egy egyszerű ember volt. De mi van, ha éppen a betörőt láttam?? Mi van, ha éppen engem követett?? És ha engem is meg akar ölni?? Nem, biztos nem.. A rendőrök követik, már biztos nincs a városban. De mi van ha mégis?? Áhh, már biztos elfogták.. De nem. Akkor hívtak volna. Meg kell állítanom, bármennyire is félek tőle. Ha a rendőrök nem, majd én megtalálom. Nem ölhet meg több embert, nem bóklászhat itt a városban csak úgy.. Nem engedhetem!' Tudtam, hogy egyedül nem lennék rá képes, és hogy találnom kell valakit, aki segít, de mivel nincs egy barátom sem, így nehéz lesz.. Ha hazaérek átgondolom.

  Mikor már a kerítésünk előtt voltam, hangos sípolásra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és egy kamiont láttam feltolatni a szomszéd ház autófeljárójára. Ez azért volt érdekes, mert a szomszéd házban már évek óta nem lakott senki. Egy régi, ódivatú ház volt, a falak néhol már leomlottak, a festék is lekopott pár helyen, a tető néhol beszakadt, és az ablakok elé is deszkák voltak szegelve. Kimondottan horrorisztikus feeling-je volt. Mellesleg, abban a családban, aki ott lakott, a legkisebbik lány öngyilkos lett. Ennek a következménye az lett, hogy az anya leugrott egy szikláról a vízbe és a testét még azóta se találták meg. Az apa mély depresszióba esett, egy ideig kórházban volt, majd miután kiengedték elköltözött. A nagyobbik lányt pedig állami gondozás alá vették. Most biztos azon gondolkoztok, hogy milyen kiábrándító, furcsa helyen lakok. Tény, ami tény valóban. Na de térjünk vissza a jelenbe. Sose gondoltam volna, hogy egyszer valaki megveszi azt a házat.

  Bementem a kapun, onnan a házba, mert még mindig féltem, hogy az az ember követett. A cetli még mindig a szekrényen hevert, ezért gyorsan levettem onnan, és kidobtam a nappaliban lévő szemetesbe. Az ablakhoz mentem, elhúztam a függönyt és onnan néztem tovább a szomszédban történteket. A kamion már feltolatott egészen a házig. A munkás emberek a bútorokat pakolták ki belőle és vitték be őket a házba. Pár perc múlva megérkezett egy másik kocsi is, ami egy fekete BMW volt. Lelassított, és leparkolt pontosan az út szélére. A kocsiból egy magas, kigyúrt ember szállt ki, egy vékony, alacsony lánnyal. Gondolom a lánya lehet. Az arcukat nem láttam, mert messze voltak és pont takarásban. De aminek örültem, hogy teljesen normálisnak tűntek, nem úgy, mint az előző lakók. Vagyis hát normálisnak tűntek.. hátulról. Majd később úgyis megismerkedek velük. Biztosan jóba leszünk. Legalábbis remélem. Ha összebarátkozok a lánnyal, akkor talán még segíteni is tud nekem.. 

  Sokáig néztem őket, próbáltam kivenni az arcukat, de nem sikerült. Mikor rávettem magam, hogy átmegyek és bemutatkozok, addigra három dolog történt: 1, már beültek a kocsiba és elmentek. 2, a váza, ami a szoba másik felében állt, a semmitől leesett, és rám hozta a szívbajt, 3, anyum lesétált a lépcsőn, megköszönte a reggelit és megkért, hogy segítsek neki rendet rakni. Meglepődött, mikor meglátta a törött váza cserepeket a földön. 
- Ez te voltál, Holly?? - kérdezte.
- Nem anya.. Ez csak.. Magától leesett. - mondtam teljes meggyőződéssel.
- Na ne nevetess, Holly.. Takarítsd fel kérlek. 
  Mentem a seprűért és a lapátért és rendet csináltam egy perc alatt. A vázából a virágok szanaszét hevertek. Ezeket a virágokat még anyu kapta apumtól, a halála előtt 2 nappal. Furcsa volt, hogy leesett. De tényleg nem én voltam. Ugyanis én az ablaknál álltam és nem is jártam a váza környékén.. De ezt úgyse fogja elhinni. Mert ő az emeleten volt, én lent, és elvégre csak ketten vagyunk a házban. Vagy mégsem??

6. fejezet

  Csak álltam. Levegőt is alig tudtam venni. 
- Nem, ez nem lehet.. Biztosan csak viccelnek.. Nem halhat meg. Mi lesz velünk nélküle?? - a gondolatok, a szomorúság, fájdalom, düh, harag, csalódottság és a kilátástalanság egyszerre halmozódott fel bennem. 
A doktor részvétet nyilvánított, majd elment. Mintha ezzel olyan sokra mennénk.. Haragudtam rá, mert nem tudta megmenteni. Haragudtam az egész világra. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem. Csak álltam és sírtam. Néztem a semmibe és fogtam anyumat, aki őrülten zokogott a vállamon. Nem akartam elengedni, mert tudtam, hogy ebben az állapotban nem tudná magát egyensúlyban tartani. Csak álltunk a kórház közepén és sírtunk. A fejemet még jobban odanyomtam a kabátjához, és még erősebben magamhoz szorítottam. Szerettem volna, hogy érezze, hogy én vele vagyok. Vele vagyok, és vele leszek örökre. 

  Az elkövetkező pár nap életem legrosszabb és egyben legnehezebb napja volt. Tényleg. Minden reggel, mikor felkeltem, reménykedtem benne, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. A szokásos időben felöltöztem, lementem a lépcsőn a konyhába, csináltam magamnak reggelit, leültem, és vártam a többieket, de nem jött senki. A fiúk pár napja mamáéknál voltak, nem is tudtak az egészről semmit, anyum meg szinte egész nap ki se jött a szobájából. Mikor ráébredtem, hogy ez ami történik, a színtiszta valóság, a fájdalom az egész testemen áthatolt. Minden nap.     
  Felálltam, és körbenéztem. Az aznapi újság szokásosan ott volt az asztalon apu széke előtt. Ezek szerint anya már ébren van. Gondoltam, még nem evett semmit, ezért csináltam neki lekváros pirítóst, hiszen az volt a kedvence, és hozzá facsartam neki friss narancslevet. Ezeket ráraktam egy tálcára és elindultam a szobája felé. Mikor benyitottam, zsebkendők, ruhák és könyvek sokaságát láttam szanaszét a padlón. 'Majd később, ha lesz időm, összepakolok - gondoltam. Körülnéztem. Anya az ágyon feküdt a fal felé fordulva. Úgy tűnik még visszaaludt egy kicsit. Csendben leraktam az éjjeliszekrényre a tálcát és lábujjhegyen kisétáltam a szobából. Vettem egy nagy levegőt. Sajnáltam. Az én mindig tudatos, vidám anyukám összeomlott. Szörnyen bántott, hogy nem tudok neki segíteni. Fájt neki ami történt. Nekem is. De én mégse veszíthettem el önmagamat. Nem enne semmit egész nap, teljesen lefogyna, és az egészségére is figyelnie kell. Viszont ez, hogy próbáltam odafigyelni rá, és gondoskodni róla, miközben az én lelkemben is óriási volt a szomorúság, és a zűr kifárasztott. Gyenge voltam, és tanácstalan. Úgy éreztem, nem tudom nézni ezt sokáig, hogy anyum is így tönkremegy ebben. Az emiatt, és az apum elvesztése miatti fájdalom csak gyűlt bennem. Szinte teljesen felemésztett. 

  A szobám helyett a fürdőszoba felé vettem az irányt. Csendesen kinyitottam az ajtót, majd a kulcsot elfordítottam a zárban. A zár kattanása sokáig visszhangzott a fejemben. 
Megnyitottam a csapot. A víz hangja ahogy a kádba ért, idegesített, majd megőrültem annyira zavart. Csendre vágytam, és nyugalomra. Semmi másra. 
  Öntöttem a kádba egy kis tusfürdőt, majd odamentem a szekrényhez és kinyitottam az ajtaját. Egészen hátranyúltam, mire kitapintottam azt a két dolgot, amire szükségem volt. Magam felé fordítottam a két dobozt, hogy lássam, mi van ráírva. Nyugtató és fájdalomcsillapító. Pont ez kell nekem. Kinyitottam a dobozokat és kicsúsztattam belőlük a bogyókat, amik egészen kicsik voltak. Néztem őket, majd a tenyerembe vettem mindkettőből 1-1 db-ot. Sok ideig csak szemeztem velük, néztem, hogy mennyire picikék, és azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi anyag lehet egy ilyen aprócska dologban. Ekkora fájdalmat, amekkorát érzek, biztosan nem fognak elmulasztani. Hosszas töprengés után gondoltam egyet, és még 2 db-ot mindkettőből a kezembe vettem. Egyszerre a 6 gyógyszert a számhoz emeltem, bekaptam és lenyeltem. Még nem éreztem a hatását, de reménykedtem benne, hogy lassan hatni fog. 
  A víz, már a kád közepén is túl járt, ezért elzártam a csapot. Levettem a ruháimat, és beleléptem a meleg vízbe. A forró víz egy ideig még bántotta a bőrömet, de aztán kezdtem megszokni, és később már bele is feküdtem. A víz selymesen simogatott, teljesen ellazultam. Egy jó meleg fürdő mindig jól esett. Csak feküdtem benne, becsuktam a szememet, és nem gondoltam semmire. Vagy fél óra lazulás után, úgy gondoltam, hogy kiszállok, felöltözök és lemegyek a partra sétálni egyet. Anyunak hagytam egy üzenetet és le is mentem.

  Volt egy hely a parton, ahova senki se járt már, mert nem vezetett le odáig az út. Na az a hely volt, az én kedvenc helyem. Még kicsi koromban találtam teljesen véletlenül, mikor a szüleim napoztak a szabad strandon, én meg felfedezősdit játszottam. Természetesen, amilyen béna vagyok most, olyan béna voltam kicsinek is, és a nagy kutatás közben, egy kőben hasra estem. Akkor pillantottam meg azokat a nagy sziklákat, amik azóta is a rejtekhelyemként szolgálnak. Mindig odamentem, ha kikapcsolódásra vágytam, ha gondolkozni akartam, ha egyedül akartam lenni, vagy ha ki akartam tisztítani a fejemet. Most leginkább az utóbbi kettő miatt mentem le, és töltöttem ott egy kis időt. A tenger moraja, és a szellő lágy simogatása lenyugtatott. Egyszerűen imádtam ott lenni. 
  Most kivételesen nem csak magamat, hanem egy mappát, és ceruzákat is vittem magammal. Szerettem volna rajzolni. Az is lefoglal, és valamilyen szinten lenyugtat.. Szerettem magamból leírni, vagy kirajzolni az érzéseimet, attól függetlenül, hogy nem voltam valami művészlélek.. Kerestem egy nagy sziklát, és leültem a tetejére. Magam előtt láttam a tengert, a sirályokat, és a gyönyörű szép kék eget, aminek a színe szinte egybefolyt a tenger színeivel. A nap hét ágra sütött, és a sugarai rávetődtek a víz felszínére. Elképesztő látvány volt..

5. fejezet

  -Nyugi Holly le kell nyugodnod.. Nem lesz semmi baj.. - mondogattam magamban, közben remegtem, mint a kocsonya. Bármi áron, de el kellett jutnom oda valahogy. Igaz, hogy megtiltották, de tudnom kell, hogy nincs nagy baj, a szüleimnek szükségük van rám. Csak hogy tudok kijutni a házból úgy, hogy észre ne vegyék? Valószínűleg sehogy. Pár percig gondolkoztam, aztán remek ötletem támadt.
- Mama el kell mennem a tanárnőhöz, meg kell hogy kérdezzek tőle valamit a házival kapcsolatban!!- elég gyér kifogás, de ez van.
- Jól van, menj csak, de ne maradj sokáig, mert anyád kinyuvaszt engem is, meg téged is..
Ez az! Felkaptam a táskám, futottam a gördeszkámhoz és már mentem is a város felé.

 Mindenhol kocsik, és rendőrök. Alig tudtam átvágni magamat a rengeteg ember között. Mire a térre értem, anyumékat már nem láttam sehol. A francba, már biztos a kórházban vannak, hogy nem jutott ez hamarabb az eszembe?!  Az úton üveg darabkák és vérfoltok fogadtak. Rosszabb volt, mint a tv-ben. Az emberek riadtan és csodálkozva néztek egymásra. Egyszerűen szörnyű volt ott állni, ezért el is fordultam a kórház utcájába. Egész úton azon járt az eszem, hogy apunak ne legyen semmi baja.. Kirázott a hideg mikor arra gondoltam, hogy a betörő még mindig itt van a városban, a közelünkben és senki sincs biztonságban.

  A kórháznál is rendőrök irányították a forgalmat. Újságírók és riporterek álltak mindenütt. Ügyesen sikerült kikerülnöm mindegyikőjüket, és a rendőrök mellett is sikerült ellopakodnom. A kórház ajtajában azonban egy testes biztonsági őr megállított.
- Hova-hova kisasszony?? Ide nem lehet csak úgy bejárkálni..
- Kérem, muszáj beengednie. Az apukámat behozták. Valószínűleg nagyon rossz állapotban van. Lehet, hogy ma látom utoljára! - mikor ezt kimondtam a könnyek megint ellepték a szememet.
- Mi történt az apukáddal? - kérdezte semleges arckifejezéssel az őr.
- Lelőtték a téren délután - zokogtam. - Legyen szíves és engedjen be, szüksége van rám! 
- Hát jó, menjél, de ha kérdezik, nem én engedtelek be..
Megköszöntem, és már futottam is, hogy megtaláljam őket.

  Nem kellett sokáig keresnem, mert az első emeleten belebotlottam az elsápadt, kisírt szemű anyukámba, akit alig ismertem fel. 
- Holly te meg mit keresel itt?? Nem megmondtam, hogy maradj otthon??
- De igen, ezt majd később megbeszéljük.. Hol van apa? Ugye nincs nagy baj?? 
- Éppen a műtőben. Az orvos nem sok jót mondott. Azt mondta, a legrosszabb helyen találta el a golyó, de mindent megtesznek érte - válaszolta szomorúan. 
A legrosszabb helyen? Nem sok jót mondott? Te jó ég.. Teljesen elsápadtam, azt hittem elájulok. Muszáj volt megtámaszkodnom a mellettem álló székbe. Az a tény, hogy elveszíthetjük, hátborzongató volt. Leültem anyum mellé és csak néztem magam elé. Nem hittem el, hogy ez velünk megtörténhet. Ő is ugyanígy tett, nem is szóltunk egymáshoz. Pár idegölő perc után, mégis muszáj volt megkérdeznem tőle: 
- A betörőt már elkapták??
- Nem. Éppen ezért mondtam, hogy maradj otthon.. A rendőrök keresik, nyomoznak utána. Azt mondták, majd értesítenek róla, ha megtalálták, de eddig még egyikőjük se hívott..- mondta csendesen.
Szóval jól gondoltam. Az az ember szabad lábon van, és bárhol bármit megtehet.. Mi van, ha mást is bánt még? És ha a családomban esik baja még valakinek miatta? El kell, hogy kapják, nem menekülhet el..!! 
Amíg vártunk a műtő előtt, a nővérek értesítették a nagyszüleimet a történtekről. Anyum megengedte, hogy vele maradjak, így végig csak ültem mellette és vártunk. Néha elmentem a büfébe egy kávéért, vagy egy kis kekszért, de mindig siettem és ott voltam vele. Nem akartam sokáig magára hagyni. 
  Beesteledett már, mikor egy orvos és két nővér kijött a műtőből. Egyikőjük sem mosolygott, a két nő csak nézte a földet. Én mégis reméltem, hogy semmi rossz nem történt, és a műtét sikeres volt. A doki elhívta anyukámat beszélgetni. Messziről szemléltem őket, néztem a reakciójukat. Vártam, hogy anyum mikor jön vissza hozzám boldogan és nyugtat meg, hogy minden rendben és hogy apu nemsokára felépül. Hátha bemehetünk hozzá és még beszélhetünk is vele, elmond egy viccet, csakhogy lássuk, hogy semmi baja nincsen, pont úgy, mikor elesett a bicajával és a kezét műtötték meg. Teljesen magamba merültem, visszagondoltam azokra az időkre, mikor még kicsi voltam és engem is biciklizni tanítottak. Már nem is anyumékat néztem, hanem az előttem lévő falat. Csak gondolkoztam, és elmerültem a bennem feltörő emlékekben. Akkor figyeltem csak fel, mikor anyum leült mellém. Reménykedve néztem rá, ő  megfogta a kezemet, átölelt és sírva kimondta azt a szót, ami a szívemet átszúrva a lelkem mélyéig hatolt: Elvesztettük Holly..

  

4. fejezet

  Attól a naptól kezdve mióta megláttam azokat a lányokat, az időmet teljesen másképp alakítottam. Vettem egy gördeszkát és minden nap tv nézés helyett elmentem deszkázni egyet, vagy futni a partra. Elkezdtem fogyókúrázni, kevesebbet ettem, és egészségesebb kajákat. A chipset és gumicukrot gyümölcsökre váltottam és bár néha megettem 1-2 szelet csokit, pár hónap múlva sikerült lefogynom 10 kilót. Igen.. 10-et! Ennek viszont az lett a következménye, hogy a ruhatáramból szinte minden cuccom nagy lett rám..  
  Anyu felhívott egy magántanárnőt, aki szívesen elvállalt. Hétköznap minden nap jön és tanulunk. Szeretem Mrs. Elison-t. Kedves, megértő és sok mindenről lehet vele beszélgetni. 
  Hát igen, sok minden másképp alakul így, mint az előtt.. Végre boldog vagyok és felszabadult.
  Azt gondoltam ennél jobb már nem is lehetne és hogy ezt a remek hangulatot és életet nem ronthatja el semmi. Tévedtem.. 
  
  Egy nap, mikor éppen deszkáztam az erdő felé, anyum felhívott telefonon.
- Hol vagy Holly? Minden rendben? - kérdezte. Éreztem valami aggodalmat és ijedtséget a hangjában, ami engem is megrémisztett. 
- Éppen gördeszkázok, itt vagyok nem messze az utcánktól. Persze, minden oké. De miért? Nem szoktál ilyenkor felhívni.. Valami baj van?
- Kérlek azonnal menj haza. Megtiltom, hogy bárhova elmenj! Mama vár otthon, ő vitte haza az öcséidet. Majd én is megyek estefelé. Szeretlek!
- De anya.. 
Lerakta. Már csak a zúgás hallatszott. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Vajon mi történhetett, ami ennyire felzaklatta? A munkahelyén van valami zűr? Biztosan..
Hazafelé vettem az irányt, kíváncsi voltam mama tud-e valamit. Örökkévalóságnak tűnt, mire hazaértem. A deszkát ledobtam a fűre, és szinte betörtem az bejárati ajtót. 
- Mama! Mama hol vagy?!
- Itt vagyok a konyhában drágám! Éppen a kedvenc muffin-odat sütjük a fiúkkal.
- Mi történt anyával? Miért nem jött haza? Ugye nincs semmi baj? 
- Sajnos én is ugyanannyit tudok, mint te, de remélem, hogy minden rendben. Lehet csak túlóráznia kellett - mondta nyugodtan. 
  A nyugodt hangja, és a frissen sült muffin illata kicsit megnyugtatott. Megmostam a kezem és én is beálltam segíteni. A fiúk a krémet csinálták, mi meg mamával a tésztáját. Csak telt az idő, teljesen belemerültem a munkába és nem is gondolkoztam többet a telefonhíváson. Fél óra alatt készen lettünk a 2. adaggal is.

  Kicsit később bementem a nappaliba tv-t nézni. Kapcsolgattam, de nem ment sehol semmi érdekes, ezért a híradóra kapcsoltam, hátha okosabb leszek a világban történt dolgoktól.. "Bankrablás történt egy kisvárosban.." Ez érdekesnek tűnik.. Várjunk csak, az ott nem a mi főterünk?? ".. A rabló a betört üvegen keresztül jutott be az épületbe.." Az ott anya! De mit keres ott?? Az adás csak ment, és én egyre kíváncsibb lettem. Mi történhetett? És az ott a földön.. Na ne! Az ott apa.. "..a rablónál pisztoly volt. Egy embert lelőtt, 2 ember pedig súlyosan megsebesült.." Úristen, ugye nem?? 
  Ijedtemben leejtettem a távirányítót. A gyomrom görcsbe rándult. Nem hittem a szememnek.. Ez nem lehet! Azonnal oda kellett jutnom valahogy.. De anyum megtiltotta. Te jó ég, mit csináljak??