- Kérlek vedd fel a telefont.. - suttogtam, miközben tárcsáztam James számát. Tudtam, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy megteszi, mert ez már legalább a tizedik próbálkozásom volt, és eddig mindig kisípolt a vonal. Valószínűleg nagyon haragszik rám és nem akar velem beszélni, ezért kapcsolta ki a telefonját.
- "A hívott szám jelenleg nem elérhető, kérjük ismételje meg hívását később." - hallottam már sokadjára, de nem adtam fel. Ha James nem, majd Amanda felveszi.
Kikerestem a névjegyzékből a számát és megcsörgettem. A válasz hamarabb érkezett, mint hittem volna.
- Szia Holly, mi újság?? Miért hívtál fel ilyen későn?? Baj van?? - kérdezte fáradt hangon. Biztosan felkeltettem.. Elvégre hajnali 2 óra van.
- Szia, ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, csak arra szeretnélek megkérni, hogy Jamesnek add oda a telefont, ha a közelben van. Összevesztünk nagyon, és nem szeretnék így elaludni, hogy nem kértem tőle bocsánatot.
- Rendben, egy pillanat és odaadom - válaszolta. Hallottam, ahogy félresöpri magáról a takarót és a lábával a mamuszáért nyúl, amit aztán sikerül is neki magához húznia. Elcsoszog az ajtóig, kinyitja, kisétál és átkopog a mellette lévő szobába. Csend van. Sóhajt egyet, és megpróbálkozik még egyszer, majd miután az a próbálkozása is kudarcba fulladt, megfogja a kilincset és lenyomja. Kattan a kilincs, hallom ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik, majd újra csend. Nagy levegőt vesz. - Sajnálom Holly, nem tudom adni. Nincs itthon.
- Azért köszi, és még egyszer bocsánatot kérek, amiért felhívtalak. Jó éjszakát Amanda - mondtam és már éppen le akartam rakni, mikor még hirtelen beleszólt.
- Várj Holly, biztos minden rendben?? - kérdezte. Az ajtón lévő papírdarabkára néztem, és már-már a sírás fojtogatott, de nem akartam neki kitálalni, ezért erőt vettem magamon.
- Persze, minden a legnagyobb rendben. Szép álmokat! - válaszoltam, majd kinyomtam.
Aznap este csak forgolódtam az ágyamban, nem aludtam semmit. Hol az ajtómra, hol az ablakomra néztem. Kint villogtak a rendőrautók és hallottam ahogy a rendőrök beszélgetnek. De nem is a hangok, vagy a fények zavartak, hanem maga a tudat, hogy lehet, hogy éppen most veszítettem el Jamest, és lehet, hogy lassacskán a családomat is elfogom, ha ez így folytatódik. Persze perpillanat ez a veszély nem fenyegetett, hiszen ki lenne olyan bolond, hogy egy egész csapat rendőrrel körülvett ház felé rohangáljon, pont, mikor őt keresik?? Pontosan.. Senki.
Viszont ha James nem haza ment, akkor hová?? És miért nem veszi fel a telefonját?? Elhiszem, hogy feldúlt, hogy megbántottnak és csalódottnak érzi magát miattam, de ez akkor sem ok arra, hogy eltűnjön, főleg ha tudja, hogy jelenleg ő is nagy veszélynek lehet kitéve. Hiszen nekiugrott annak az embernek, így lehet, hogy ő is felkerült a listára, mint kiszemelt áldozat. Remélem hamar hazamegy és nem csinál hülyeséget.
Ebbe még belegondolni is szörnyű volt, de az az ember ha visszatérni visszatudott, akkor bármire képes és erősebb lehet, mint valaha, de lehet, hogy csak valaki újra az idióta poénját játssza velünk. Talán ez lenne a legjobb, még ha erre nem sok esély is van, hiszen az az ember rám támadt, ezzel jelezve, hogy ki ő és hogy figyel minden pillanatban, tudja, hogy mikor vagyok egyedül. Ennek ellenére pár hónappal ezelőtt volt már rá példa, hogy megpróbáltak velem játszani. Mindig akaratlanul mosolyogni kezdek, mikor felidézem azt a 2 srácot az iskolában, akik leveleket írtak nekem és minden reggel még mielőtt beértem volna az iskolába, a helyemre raktak egyet. Azokban a levelekben is hasonló mondatokkal találkoztam, mint ami ebben a legutóbbi levélben található, csak éppen ők nem tudhatták azt, hogy ezt az írást bárhonnan felismerem, mint ahogy drága Erik kézírását is, mivel ott ült mellettem szinte minden irodalom órán. A fiúk bebukták, de az érzés, hogy ezt megtették velem, megmaradt bennem. Mégis csupán csak szánalommal tudtam rájuk gondolni, nem pedig dühvel, hiszen elég bunkó és szánalmas dolog volt ezt tenni, a próbálkozásuktól - fura módon - mégis mindig jó kedvem lett. Elvégre jó lehet az új, fura lány eleve botrányos életét még rosszabbá tenni.. Vicces.. Ja nem.
A büntetésüket mindenesetre megkapták, mert anyum jóvoltából 3 héten keresztül nekik kellett kitakarítani az iskolánk összes mosdóját, beleértve a wc-ket és az öltözők nagy részét is. Talán ez volt a legmulatságosabb az egészben.
- Seggfejek - suttogtam, miközben a telómért és a fülhallgatómért nyúltam. Szerettem volna másra gondolni és ebben perpillanat csak egy jó zene segíthetett. A zene elindult, a szememet lecsuktam és elkezdtem kitisztítani a fejemet. Mint már észrevehettétek párszor, elég agyalós típus vagyok és nekem rengeteg idő kellett ahhoz, hogy letudjak úgy ülni valahova és csak nézni valamit, hogy közben nem gondolok semmire. Az elmúlt hónapban viszont ez egyre kevésbé jelentett problémát, aminek személy szerint én nagyon örültem és büszke voltam magamra. Úgy éreztem, hogy végre valami olyanra is képes vagyok, ami eddig nem ment és ha ezt meg tudtam csinálni, akkor mást is gyerekjáték lesz és itt legfőképpen a bajkeverő képességem kiiktatására gondoltam, de sajna annak az ereje ugyanolyan maradt.
A zene úgy hatott rám, ahogyan hatnia kellett és így ha nem is aludtam ki magam teljesen, de legalább pihentem egy kicsit reggelig. A rendőrök ahogyan ígérték, békén hagytak egészen addig, amíg fel nem öltöztem, meg nem reggeliztem és engedélyt nem kaptak anyumtól, hogy most már kihallgathatnak. Kimentem a ház elé és megpróbáltam minden kérdésükre normális, lényegre törő választ adni. Úgy voltam vele, hogy az csak jó, ha tudnak a betörés minden pillanatáról, mert a családom biztonsága volt jelenesetben számomra a legfontosabb. Megemlítettem a kicsapódott ablakot és James magánakcióját is, de a levélről egy szót sem ejtettem. Megkérdezték, hogy bántott-e, amire igennel válaszoltam és megmutattam nekik a lila foltot az oldalamon illetve a tapaszt a fejemen. Megkérdezték még többek között azt is, hogy nem láttam-e véletlenül valami tárgyat a történtek után az udvaron, vagy a házban, ami eddig nem volt ott, és esetleg nyomként szolgálhatna. Egy kis gondolat felelevenítés után eszembe jutott a kapucni. A kapucni, amit Boby tépett le az alak pulóveréről. Elnézést kértem és hátrafutottam a kutyaházhoz.
Ami meglepett, az az volt, hogy Boby csak feküdt a földön a háza előtt, és még a fejét se fordította felém, mikor a közelébe mentem. Odasiettem, leguggoltam hozzá és elkezdtem simogatni, hátha arra reagál valamit, de semmi jel.
- Kérem valaki segítsen!! - kiabáltam ahogy csak tudtam. Bepánikoltam. Megfordítottam, a szeme csukva volt. Nem szuszogott. Teljesen mozdulatlanul feküdt. Elkezdtem a bundájába tapogatózni, hátha valahol érzem a szíve dobogását, de nem éreztem semmit. Megpróbáltam a nyakánál is, hátha az érnél megérzem, de semmi. Ahogy a nyakörvénél tapogatóztam egy kis cetli csúszott ki onnan.
"A kutya már nem fog az utamba állni, ha nem figyelsz, a többiek is így járnak."
A cetli kiesett a kezemből, a szemembe könnyek szöktek, a fejem lüktetett az idegtől.
- Ne tedd ezt velem kérlek, nem hagyhatsz itt - sírtam, miközben a fejemet belefúrtam a bundájába, ami felitatta a könnycseppeket.
- KÉREM VALAKI SEGÍTSEN!!! - üvöltöttem, akkor már a torkom szakadtából. Felállhattam volna és elmehettem volna segítségért, de képtelen voltam rá. Csak feküdtem a kutya mellett és zokogtam.
Egyedül maradtam. A nappaliból átsétáltam a konyhába. Az étel a sütőben szénné égett az események alatt, de már úgyis mindegy volt. Amúgy sem voltam éhes. Kiborítottam a lassagne-t a kukába és leültem az asztalhoz. Egyre csak gyülemlett bennem a feszültség és düh magam iránt. Utáltam magam, amiért ezt csináltam Jamesszel. Ő volt számomra az egyetlen, a legfontosabb és én ellöktem magamtól egy levél miatt. Egy levél miatt, ami egy betörést kezdeményezett, egy merényletet ellenem. És most, hogy ő elment, végleg egyedül vagyok. Akár el is vihetnek, akár meg is ölhetnek.. Mit számít már?? Megérdemelném azt a fájdalmat, amit neki okoztam.
Fél órával később szirénázást hallottam a házunk előtt. Kinéztem az ablakon. A rendőrség megérkezett, együtt anyummal, és a testvéreimmel. James tényleg elmondott mindent a szüleinek és a nagy felhajtásban anyumékhoz is eljutott a hír.
- Minden rendben?! Jól vagy?? - rontott be anyum a házba. Ohh, ha tudná..
- Persze anyu, semmi bajom - mondtam neki közömbösen, de látszólag nem hitte el, ezért még gyorsan hozzátettem. - Még szerencse, hogy James itt volt.
- És ő most hol van?? - kérdezte, miközben körbenézett a konyhában, hátha a nagy sietségben nem vette észre.
- Elment.
- Itt hagyott egyedül?! - kikerekedtek a szemei. - Ez nem vall rá..
- Összevesztünk anyu. Megkértem, hogy menjen el.. - még szép is lett volna, ha csak kérem. De nem. Hazudtam neki. Megbántottam.
Anyum hitetlenkedve nézett rám. Nem értette, hogy egy ilyen helyzetben, mint ez, hogy hagyhatta itt egyedül valaki a barátnőjét, főleg ha az a barátnő, a saját lánya. Nem is érthette. Odaléptem hozzá és megöleltem. Bárhogy is volt, örültem annak, hogy itthon vannak, ő pedig annak, hogy látszólag tényleg nincs semmi bajom.
- Figyelj kicsim, tudom, hogy fáradt vagy, de szeretnélek megkérni egy apróságra - mondta, miután elengedtem a szorításomból. - Tudom, hogy megviselt ez az egész, de nem akarom, hogy a fiúk is átessenek rajta. Kicsik még, nem hiányzik nekik ez a felhajtás. Tudnál rájuk vigyázni addig, amíg én elintézek pár dolgot a rendőrökkel?? Valószínűleg majd te is kelleni fogsz nekik egy kihallgatásra.. Itt leszek a ház előtt, ha valami baj van. Sietek. Rendben??
- Persze anyu, menj csak. Majd szólj, ha mennem kell.
- Szeretlek kicsim és köszönöm.
- Én is téged.
Habár anyum úgy akarta, hogy a fiúk estéje teljesen átlagos legyen, ezt bárhogy is akartam volna kivitelezni, nem hiszem, hogy összejött volna. A fiúk ugyanis odáig meg vissza voltak a villogó rendőrkocsiktól és a sok embertől, akik a házunk előtt álltak.
- Kimehetünk Holly?? - kérdezte Jeremy, aki egész végig csak oda-vissza rohangált az ablak és a konyhaasztal között.
- Szó sem lehet róla. Anyunak megígértem, hogy elmegyünk aludni, amíg ő elintézi a dolgokat.
- De nekünk eszünk ágában sincs aludni menni! - mondták mindketten egyszerre. - Kiszeretnénk menni Hollyyyy..!!
- Bent biztonságosabb, mint kint a sötétben a sok ember között - mondtam, bár ebben nem voltam a legbiztosabb-,de ígérem, hogy ha most jók lesztek, akkor elintézem, hogy holnap tegyetek egy jó nagy kört a városban a rendőrautóval. Megegyeztünk??
Elgondolkodva egymásra néztek, majd bólintottak.
- De akkor se szeretnénk még aludni.
- Ha nem szeretnétek, akkor nem fogunk - mosolyogtam. - Válasszatok ki egy filmet, csinálok popcorn-t és mozizunk.
- Nem nem nem - lépett be anyum a konyhába.- Mindenki elmegy fürdeni, aztán befekszik a saját helyére és megpróbál aludni. Éjfél van.
- Ne mááár.. - válaszoltak erre a fiúk megintcsak egyszerre. Most komolyan.. Ezt gyakorolják??
- De igen és nincs vita. Nyomás - mondta anyum ellenkezést nem tűrő hangon, majd mikor a fiúk elindultak az emeletre hozzám fordult. - A kihallgatást áttették holnapra. Azt mondták, hogy hagynak pihenni. Pár napig itt lesznek, figyelik a házat. Nem kell aggódnod. Menj fel te is nyugodtan aludni.
- Oké, csak még megnézek valamit - mosolyogtam, és elindultam a szekrény felé.
Mikor láttam, hogy anyum kiment az ajtón, megfordultam és elkezdtem keresni a levelet. Megmertem volna rá esküdni, hogy az asztalon hagytam, de már mikor James elment és én átjöttem a nappaliból, akkor se volt ott. Körbenéztem a pulton, benéztem az asztal, és a székek alá, megnéztem a szemetesben, de nem találtam sehol. Gondoltam a fiúk vitték el, vagy anyum, de mikor megkérdeztem őket, mind azt válaszolták, hogy nem láttak semmiféle levelet. Feladtam, úgy voltam vele, majd másnap megkeresem.
Ránéztem az órára, ami 0:52t mutatott. Fürödni már nem volt kedvem, ezért elmentem átöltözni. Felhúztam a kedvenc alvós pólómat és a mamuszomat, és átcsoszogtam a fürdőszobából a szobámig. Beléptem az ajtón és felkapcsoltam a lámpát. Meglepően hideg volt odabent, nem emlékeztem, hogy kinyitottam volna az ablakot, de már semmiben sem voltam igazán biztos. Becsuktam, hogy ne fagyjak meg, majd megfordultam és az ágyam felé vettem az irányt. Lerúgtam magamról a mamuszokat és már éppen nyúltam a takarómért mikor megakadt valamin a szemem és ez a valami nem volt más, mint a fehér papírdarab az ismerős, hátborzongató írással, az ajtómra ragasztva.
A történtek után visszamentünk a házba és magunkra zártuk az ajtót. Az ablakot becsuktuk, majd míg James felhívta a szüleit, hogy had maradjon estére, én törökülésben leültem a szőnyegre és csak bámultam magam elé. A gondolataimat kitöröltem, üres fejjel néztem a földet.
Miután James lerakta a telefont, odalépett elém és leült velem szemben. Közelebb csúszott, majd a két kezével magához húzott. Egy sebtapasszal beragasztotta a sebet a fejemen, és nyomott egy puszit a homlokomra. Mikor ránéztem, a szeme csillogott, láttam benne a félelmet és az aggodalmat.
- Köszönöm - mondtam neki halkan.
- Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb - válaszolta. Éreztem a hangjában a dühöt és az elkeseredettséget. - Ki tudja mit tett volna veled az az alak..
- De itt voltál, segítettél és szerencsére nem történt semmi komolyabb..
- De mi van ha elkések..?!
- Ne gondolj arra, hogy mi lett volna.. Nem lett semmi bajod és nekem sem. Ez a lényeg. Vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi..
- Holly, egyszer már majdnem megöltek téged is, és engem is. Nem akarlak még egyszer veszélyben tudni. Ne mondd azt, hogy nem történt semmi, mert igenis történt és ezt nem lehet csak úgy a semmibe venni.. Betörtek a házatokba.. Az az ember bántott téged.. - a hangja elcsuklott és láttam, ahogy egy könnycsepp csordul ki a szeméből. - Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy bajod essen, nem akarom még egyszer átélni azt az egészet, mint akkor, se semmi hasonlót.. Ha neked valami bajod esne.. Én.. - zokogott.
- Hé..- mondtam neki csendesen és magamhoz öleltem. - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Ez most csak egy baleset volt, nem lesz több ilyen..
- Nem tudhatod mit akart az az ember.. Lehet, hogy visszajön.. Szóltam apámnak is, hogy intézkedjen a rendőrségen. Megtalálják, és sittre kerül, bárki is volt az..
- Kérlek ne! - nyögtem ki rémülten és gyorsan. Nem szabad erről tudniuk.. Senkinek sem szabad.. - Hívd vissza őket és mondd meg nekik is, hogy ez csak egy kis baleset volt, semmi komoly.
- Holly, te miről beszélsz?? Megőrültél?? Veszélyben vagy!
- Nem, nem vagyok - tiltakoztam, mire ő mélyen a szemembe nézett.
- De igen, és ne veszekedj velem. Joguk van tudni, meg kell hogy védjenek. Egyedül nem tudlak, segítség kell.
- Nekem nem kell segítség és neked sem kell ezzel foglalkoznod! - tört ki belőlem. Nem akartam, hogy tudja.. Meg akartam védeni. - Nem akarom, hogy ezt az egészet olyan nagy dobra verjétek!
- Na jó, látom te tényleg beütötted a fejed.. - állt fel. - Kimegyek a konyhába és hozok neked egy pohár vízet. Addig maradj itt.
Hirtelen eszembe jutott a levél, amit a konyhaasztalon hagytam. Felugrottam, de olyan gyorsan, hogy megszédültem és elvesztettem az egyensúlyomat. Ő pont az utolsó pillanatban kapcsolt és még el tudott kapni, mielőtt a földre estem volna.
- Kérlek ne menj be a konyhába. - kértem.
- Miért??
- Csak.. Nem szeretném - válaszoltam. Semmi normális indok nem jutott az eszembe.
- Jó, rendben, de akkor legalább ülj le a kanapéra..
Leültünk. Én hol a földre, hol rá néztem. Nem szabad tudnia róla. Nem lehet. Viszont ő már kiismert annyira, hogy észrevegye rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Holly, én érzem, hogy valamit nem mondasz el nekem. Pedig tudod, hogy bennem megbízhatsz. Bármikor, bármit elmondhatsz. Mindent szeretnék tudni, ami veled kapcsolatos.
- Nincs semmi, amiről tudnod kéne.. - próbáltam őszintének tűnni.
- Nem úgy látom..
- Te most direkt kötekszel velem?? Ha azt mondom, hogy nincs, akkor nincs..
- Miért kapod fel így a vizet??
- Mert utálom, ha kérdezősködnek - vágtam hozzá.
- Azt hittem, hogy azzal, hogy a barátod vagyok, elnyertem a jogot ahhoz, hogy mindent tudjak rólad. De akkor tévedtem.. Ne haragudj.. - mondta. Magához akart ölelni, de én ellöktem magamtól.
A szívem egy óriásit dobbant, a lelkem fájt legbelül. Igaza volt. Mindenben. Szükségem volt a segítségére. Nagyon is. És igenis joga volt tudni mindenről. De beleőrülnék abba, ha megint bajba keverném. Akárhogyan is, de ha az az ára, akkor inkább megbántom, minthogy valami baja essen. Ezt most magamnak kell megoldanom.
- Kérlek menj el.. - mondtam suttogva. A könnyeimet alig bírtam visszatartani.
- Nem hagylak itt..
- James. Menj haza. Egyedül szeretnék lenni..
- Nem megyek sehova.
- De igen. Most. Azonnal. Kérlek.
- Nem tehetem, szeretlek.
Magához akart húzni újra, de még nagyobbat löktem rajta. Erősnek kellett maradnom. Nem láthatta meg rajtam, hogy darabokra hullok szét legbelül, amiért ezt kell tennem vele. Összeszedtem minden erőmet és kiböktem a legnagyobb hazugságot, amit valaha mondtam.
- Nincs rád szükségem. Nincs igazad semmiben. Csak felidegesítesz.. Utállak! Nem akarlak látni. Menj el!
- Tényleg ezt akarod?? - kérdezte, miközben könnyek csillogtak a szemében és értetlenül nézett rám. A fájdalom még jobban belém hasított.
- Igen ezt. - válaszoltam, mire felállt, homlokon puszilt és kiment a nappaliból. Egy pillanatra megállt a folyosón sóhajtott egyet és sírni kezdett. Mikor hallottam a bejárati ajtó kattanását én is elkezdtem eszeveszettül zokogni. Megbántottam azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretek. Sose fogja nekem megbocsátani..
A szél befújt a résnyire kinyitott konyhaablakon és felkapta az asztalon lévő papírdarabot. Az csak szállt és szállt, majd jobbra-balra libbenve szépen, lassan, nyugodtan hullott le a földre. A számomra már ismerős betűk a papíron úgy égtek, mint a gondolataimban.
" Ha azt hitted, 1 év után megszabadulsz tőlem, nagyon nagyot tévedtél kisasszony. Visszatértem, hamarosan újra találkozunk."
Történt már veled olyan eset, hogy úgy érezted, végre minden a legnagyobb rendben van, végre sikerült a mélypontról visszatérni a normális kerékvágásba, erre megjelenik egy dolog, egy tárgy, vagy egy személy, ami/aki újra az eszedbe juttat mindent?? Amiről azt hitted, hogy már végre elfelejtetted, vagy már nem számít annyira, az újra előjön, fontosnak érzed, talán még fontosabbnak, mint azelőtt, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy megint kezdesz visszazuhanni és sírsz?? A tehetetlenség, a fájdalom, a mérhetetlen nagy szomorúság és a félelem újra kihat rád. Igen, félsz, hogy újra odakerülsz, ahonnan még akkor elindultál kifelé, nem akarod újra átélni azokat a napokat, szenvedéseket, mint akkor. Egyre több emlékkép törik elő a semmiből, de te semmit nem tehetsz, csak tűröd, ahogy a szemed előtt megy el mind, így gyötörve téged és azt suttogva: "Megérdemled ezt az érzést, megérdemled, mert bűnhődnöd kell..", de hogy miért, az örök kérdés marad számodra. Csak folynak a könnyek az arcodon, az idő mintha megállna körülötted és tudod, hogy nem kérhetsz segítséget.. nem keverhetsz bele senkit se a problémáidba, mert úgyse értenék meg, úgyse tudnának segíteni, vagy ha igen, akkor se akarod őket ezekkel zaklatni, esetleg bajba keverni. "A te bajod.." szokták mondani, és tudod, hogy igazuk van. Önmagadnak kell megoldanod ezt is, mert csak így léphetsz tovább..
Nos igen. Így éreztem akkor. Olyan csapás volt ez számomra, mint mikor a legrosszabb rémálmodból felébredsz egy másik, még annál is rosszabb álomban.
A levél tartalma nem volt sok, csupán csak 2 mondat, mégis összetört lelkileg. Nem akartam, sőt.. Soha nem is gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Időközben kaptam egy sms-t anyuméktól, hogy mamáéknál alszanak, mert mamám nem érzi túl jól magát és papa nem győzi egyedül megcsinálni a házimunkákat. Ettől még jobban bepánikoltam, mert nem akartam egyedül maradni a házban estére. Viszont azt se akartam, hogy egyedül hagyják papámat a rengeteg elintéznivalóval, mert ő amúgy is elfoglalt ember, a sok papírmunka mellett nem lett volna semmire se ideje és valakinek mamát is ápolni kell, így egy 'Oké' válasszal el is intéztem anyumat.
Kinéztem az udvarra a tenger felé. Már sötétedett. Minden függönyt behúztam, és mindenhol felkapcsoltam a villanyt. Mindenhol körülnéztem, bezártam a fiúk és anyumék szobáját, majd leültem a kanapéra és bámultam a kezemben lévő papírra. Éreztem ahogy újra lezsibbadok. Csak az óra kattogását hallottam és csak a betűkre tudtam koncentrálni.Teljesen belemélyedtem a sorokba, így körülbelül a szívbaj jött rám, mikor megszólalt a csengő.
A lábam elkezdett remegni, miközben csöndben kilopakodtam az előszobába. Reménykedtem benne, hogy James az, de közben rossz érzés fogott el. Az ajtó felé néztem és hallottam, ahogy a kint álló személy éppen lépked a teraszon, majd egyszer csak megáll. Lábujjhegyen az ajtóhoz siettem, résnyire kinyitottam és kinéztem, de nem láttam senkit, ezért kis idő múlva be is csuktam.
Visszamentem a szobába, gondoltam csak képzelődtem az előbb, és igazából senki nem volt odakint. Abban a pillanatban, ahogy a szekrénysorhoz értem, az ablak kicsapódott, és a hirtelen bekerülő levegő a függönyt az arcomba fújta. Teli torokból sikítani kezdtem, és közben próbáltam a függönyt kiszedni az arcomból. Mikor sikerült, körbenéztem, de nem láttam senkit.
Be akartam csukni az ablakot, de mire megfordultam volna, hirtelen valaki befogta a számat a hátam mögül, közben a másik karjával a derekamat is átkarolta és magához szorított. Éreztem, hogy próbál magával rántani az ablakon keresztül. Kiabálni akartam, de hiába. Olyan erősen tapasztotta a kezeit a számhoz, hogy egy hangot se lehetett hallani, közben a szorítása egyre erősebb lett és éreztem, ahogy szinte szétroppan a derekam és hogy mindjárt elájulok a fájdalomtól, amit ez okozott. Kapálóztam, próbáltam kiszabadulni, de nem engedett.
Egyre közelebb ment az ablak széléhez, már félig kint is volt rajta, közben húzott magával engem is. Sírtam, küzdöttem, már-már feladtam, mikor valaki a nevemet kiáltotta.
- Holly!! Úristen..
James futott, majd egy gyors lendülettel elkapta az embert hátulról és a földre nyomta, mire én elvesztettem az egyensúlyomat és átestem az ablakpárkányon. Éreztem, ahogy a homlokomon végigcsurog a vérem.
Egy ideig küzdöttek egymással, a földön birkóztak, majd megjelent Toby is, aki elkezdte rángatni a pasi pulcsiját és sikeresen ki is szakította a kapucniját. Mikor James észrevette, hogy vérzek, felállt, és odarohant hozzám, közben Toby tovább morgott és vicsorgott az emberre, aki mikor látta, hogy egérutat nyert, rögtön ki is használta és elfutott.
- Holly, minden rendben?? Jól vagy?? - kérdezte aggódva, miközben én még mindig a földön feküdtem és még mindig nem hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Mikor végre magamhoz tértem és felfogtam, hogy ez tényleg a valóság, a félelemtől megszólalni nem tudtam. Sokkot kaptam és sírva, remegve szorítottam magamhoz Jamest, aki ugyanúgy megijedt, mint én. Végig azzal próbált megnyugtatni, hogy vigyáz rám, soha többet nem hagy egyedül, már vége van, és hogy soha többet nem fog megtörténni még több ilyen, vagy hasonló eset.
Az öleléséből és a szavaiból éreztem, hogy komolyan is gondolja, én viszont tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt és a bonyodalmak nagy része még csak most kezdődik..
Napok, hetek, hónapok múltak el azóta, mióta ezek az események történtek. Talán mondanom sem kell, hogy az életem gyökerestől megváltozott. Miután kiengedtek a kórházból még hetekig nem mehettem sehova, amit nem bántam, mert James és Amanda szinte minden nap otthon voltak velem. Idő közben visszamentem a suliba tanulni. Elterveztem, hogy ezentúl teljesen másképp folytatom az életemet. Új ember lettem, aki sokkal jobban odafigyel másokra, mégis úgy gondoltam, hogy óvatosabb leszek, nem leszek annyira nyitott, mint voltam, így nem tudnak majd megbántani olyan dolgokkal, amiket nem tudnak rólam. Új lappal kezdtem, bár mindenki tudott a történtekről az újság és a pletykák miatt, és sokszor kérdeztek róla, hogy megtudják mi is történt valójában, de én nem beszéltem sose senkinek semmiről. Sokszor eljártam pszichológushoz, hogy kibeszéljem magamból azt, ami bánt és nyomaszt, de nem voltam képes egy idegennek az összes érzésemet elmondani, hiszen semmi köze nincs az életemhez és egyáltalán nem bíztam meg benne. Mellesleg mindig csak nyomta a szakszövegét és mikor mondtam neki valamit, úgy fürkészett a tekintetével, mintha mindent tudna, és csak azt várja, hogy én mondjam el neki a teljes igazságot, amire persze várhatott. Valójában, ami a legjobban nyomasztott, az a félelmem volt, hogy valamikor újra megtörténik ez az egész, és megint elszakítanak a családomtól, halálfélelemben tartva egy elhagyatott helyen. Minden este rémálmok gyötörtek, és mindig meghaltam az álmok végén, egy késszúrás, egy golyó, vagy egy hosszú zuhanás utáni becsapódás által. Nem, nem őrültem meg. Csupáncsak rettegek a múltban történt dolgoktól.
Az új osztályom hamar befogadott, aminek nagyon örültem, de mégsem éreztem jól magam. Bármennyire kedvesek és figyelmesek voltak velem, láttam a szemükben a szánalmat, sajnálatot, és néhányukéban a félelmet is. Sokan közeledtek felém, főleg a fiúk, de ők is valószínűleg csak az izgalmat keresték az életemben, mert mikor kiderült, hogy teljesen normális életet élek és az életem filmbe illő részeinek vége, már nem is nagyon érdekeltem őket. Viszont a legtöbben pont emiatt távolodtak el tőlem, mert féltek, hogy őket is belekeverem, vagy velük is történnek hasonló dolgok. Természetesen ezt nem feltűnően akarták kimutatni, de sikerült nekik. Sokáig kerülgettek, mikor megláttak megfordultak és úgy tettek, mintha nem vettek volna észre, de nem hibáztatom őket. Én se szívesen lennék egy olyan lány közelében, akivel szinte csak rossz dolgok történtek..
Akik viszont az agyamra mentek, azok a pletykagépei az iskolának és egyéb kíváncsiskodó népek, akik elég érdekesnek tartottak és nyomon követték szinte minden lépésemet. Sajnos az utóbbi időben nekik is, mint a fiúknak, csalódást kellett, hogy okozzak, hiszen már lassan több, mint egy éve, hogy az életem vissza próbál térni a rendes kerékvágásba. Igen, próbál, mert az utóbbi időben az álmaimon kívül volt még valami, ami nem hagyott nyugodni.
Az a nap is, mint mindegyik, egy teljesen normális napnak indult, de mégsem volt az. Egy évvel ezelőtt pont ezen a napon tűntem el a városból. Az iskolában szinte mindenki ugyanúgy viselkedett velem, csak páran emlékeztettek erre a szörnyűségre, amire még azóta is tisztán emlékszek. Tanítás után James kint várt a suli előtt a kocsijával.
- Szia - köszöntem neki mielőtt beültem mellé és megcsókoltam.
- Helló, milyen napod volt?? - kérdezte, miközben beindította a kocsit.
- Pont, mint az összes..
- Hosszú és unalmas??
- Hosszú és agytépő - válaszoltam, miközben figyeltem az embereket az utcában és gondolatban visszaemlékeztem minden egyes személyre, aki hozzám vágta ma, hogy ez az a nap.
- Holly, figyelj rám..-mondta, miközben az kezét a kezemhez csúsztatta és az ujjait az én ujjaim köré fonta - Tudom, hogy nehéz ezt neked végigcsinálni minden nap, főleg ma. De remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ami bánt, és megpróbáljuk majd ketten megoldani a dolgokat. Hidd el, úgy neked is könnyebb.
- Tudom és köszönöm - mosolyogtam rá a lehető leghatározottabb mosolyommal.
- Rendben. Én csak aggódok miattad és látom rajtad, hogy nehezen birkózol meg vele..
- Ne aggódj miattam. Minden rendben.
- De aggódok, mert szeretlek..
- Én is téged - mondtam, és nyomtam egy puszit az arcára, bízva benne, hogy így ejti ezt a témát.
Sokáig csak néztük az utat, majd lassan megérkeztünk a házunkhoz.
- Akkor áll az esti vacsi és a mozi?? - kérdezte, miután kivettem a táskámat a hátsó ülésről.
- Nem kajálhatnánk inkább itthon?? Nincs kedvem sehova se menni..
- De, persze.. Akkor 8ra itt vagyok - válaszolta, majd adott egy búcsú csókot és elindult a város felé.
Pár másodpercig még kint álltam az út mellett és néztem az egyre távolodó kocsit, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Boby boldogan ugrált körbe, miközben kinyitottam a kaput. Már nem volt olyan kicsi, így majdnem fellökött, miközben sétáltam fel a terasz lépcsőjén. Éppen vettem elő a kulcsot, mikor megláttam a lábtörlőn lévő újságot. Lehajoltam érte, de abban a pillanatban mikor felvettem, egy levél esett ki a lapjai közül, ami nekem volt címezve. Gondoltam, majd később felbontom, ezért leraktam a konyhaasztalra, és elmentem letusolni és átöltözni. Jól esett kicsit felfrissülni egy ilyen nap után.
Miután rendbe tettem magam lementem, és el kezdtem csinálni a vacsorát. Szerencsére egyedül voltam otthon, így nem zavart meg benne senki. Mikor már a lassagne is a sütőben volt, leültem és kíváncsian fürkésztem a levelet. Feladó nem volt ráírva, házszám sem, csak a nevem. Felbontottam, kivettem belőle a papírt és olvastam. Éreztem, ahogy lesápadok, a szívem egyre gyorsabban ver, és kis híján a torkomban. Mire a végére értem, még a vér is megfagyott az ereimben.
Míg én Jamesre vártam, anyumék is visszajöttek és elkezdtek nekem mesélni. Kiderült, hogy a fényképem fent volt a neten, hátha látott engem valaki és tudja értesíteni anyumékat. A helyi újságokban is írtak rólam pár cikket, és több 100an kerestek, mikor eltűntem. Mikor megtaláltak és behoztak, rengeteg ember küldött nekem virágot és leveleket, e-maileket, hogy jobbulást kívánjanak. Sajnos nem olvashattam el egyet sem, mivel ezek mind az otthoni címemre mentek.
- És hogy találtatok rám?? Honnan tudtátok, hogy baj van?? - kérdeztem.- Egy lélek nem volt az utcán, mikor meglőtték Jamest..
- Szemtanúk tényleg nem voltak..- válaszolta anyum. - Viszont Boby veletek volt, és valószínűleg mikor meghallotta a lövést és érezte, hogy baj van, hazafutott. Éppen mosogattam, mikor hallottam, hogy eszeveszetten ugat kint az ajtó előtt. Kimentem megnézni, hogy mi a baj. Mikor kinyitottam az ajtót, ő rögtön elkezdte húzni a nadrágom szárát, ezzel jelezve, hogy menjek utána. Körülnéztem, de titeket nem láttalak sehol, ebből gondoltam, hogy gond lehet. Követtem, és elvezetett Jameshez. Mikor láttam a vértócsát körülötte, hívtam a mentőket, akik szerencsére hamar kiértek és segítettek. Ő akkor még magánál volt és szinte sírva mondta, hogy ne haragudjak rá, amiért nem tudott rád vigyázni és hogy nagyon nagy bajban vagy, mert elvitt a gyilkos magával. Mikor elment a mentő, rögtön hívtam is Amanda apukáját, aki elindította a nyomozást a rendőrségen. Boby éjjel-nappal velük volt és ő vezette be őket az erdőbe is, de több km-re volt az a hely, ahova téged vitt ez az őrült. Miközben ők kerestek, Amanda beszámolt a kis nyomozásotokról és megmutatta a képeket, iratokat, amiket találtatok. Bolondság volt belemenni egy ilyen dologba, rögtön szólnotok kellett volna egy felnőttnek és akkor nem történik ez. Senki se tudta, hogy merre lehet az a kis ház, csak egy favágó, aki szinte az erdőben élte le az életét és talán egyszer járt arra. Az ő segítségével találták meg a házat, de te nem voltál sehol. A legnagyobb szerencsénkre, Boby érezte az illatodat és utánatok ment. Azon a héten már én is a rendőrökkel mentem, mert nem bírtam tovább a tétlenkedést. Kaptam 2 pisztolyt is a biztonság esetére. Láttad volna Amandát.. Ő is jött volna, de nem engedtük neki, ezért, hogy segítsen, felrakta a netre, hogy keresünk, plakátokat csinált, és ő adott egy rövid ismertetőt rólad az újságnak is. Magát hibáztatja még most is az egészért. Valójában mindenki önmagát hibáztatja, de a fő az, hogy már velünk vagy. Mikor a szirthez értünk, szinte reménytelenné vált minden, azt hittük, rossz nyomon haladtunk idáig, de pont akkor mászott fel a gyilkos. Először azt feltételeztem, hogy lezuhantatok, de ő megtudott kapaszkodni és felmászni, téged meg örökre elveszítettelek, de szerencsére nem így történt. Nem tudom, hogy volt benned annyi erő, hogy felmássz kicsim, de nagyon büszke vagyok rád.
Miközben mesélte az eseményeket, az összes emlékkép felvillant előttem abból a pár napból. A házban töltött hetek, a barlang, mikor menekültünk, fáztam, éheztem, fájt mindenem, de reménykedtem és nem adtam fel. Fájdalmasan tudatosítottam az elmondottakat magamban, miközben az összes képet társítottam anyum emlékeihez. Soha többé nem akartam átélni ilyet, sőt még hasonlót sem.
- És mi történt utána??- kérdeztem, hiszen még nem ért a végére.
- Abban a pillanatban, mikor a gyilkos meglátta, hogy felértél, elkezdett rohanni feléd és berántott magával a vízbe. Próbáltam rendesen célozni a pisztollyal és el is találtam párszor, de nagyon féltem, hogy téged foglak meglőni. Amanda apukája már mikor futott feléd a gyilkos, akkor utána rohant és utánatok is ugrott a vízbe, hogy kimentsen téged. A rendőrség motorcsónakkal jött és kihúzott titeket, aztán mikor kiértetek a partra, helikopterrel a kórházba szállítottak. Minél hamarabb stabilizálni kellett az állapotodat, ezért átestél pár műtéten, de sikerült, viszont ami a legrosszabb volt, hogy a nagy zuhanás és vízbe csapódás miatt még jobban beverted a fejedet és pár napig kómában feküdtél. Úgy aggódtam miattad drágám. Nagyon szeretlek.
- Én is téged anyu - feleltem. - És a gyilkos?? Elfogták??
- Tudod Holly, azt mondták, hogy ha valaki egy ekkora mélységbe zuhan, úgy, hogy kétszer is meglőtték, nem sok esélye marad a túlélésre..
- Anya én nem ezt kérdeztem. Elfogták?? Megvan??
- Nagyon mély volt a víz alattatok és tele volt sziklával. A teste valószínűleg elsüllyedt, vagy egy szikla felnyársalta, de az is lehet, hogy ráesett egy a testére. Csak találgatnak, hogy mi lehet vele, de nem találták meg. Viszont abban biztosak, hogy meghalt. Nincs olyan hely, ahol annyi időn belül kitudott volna mászni. Nem kell többet félned miatta. Meghalt.
- Értem.
Kicsit se mondanám, hogy teljes mértékben megnyugodtam, de ha azt mondják, meghalt, akkor meghalt. Elfogadtam.
Telt az idő, gondolkoztam. Lassacskán meghozták Jamest is. Az altató miatt még aludt, de nagyon aranyosan. Látszott az arcán, hogy megviselték a műtétek. Nagyon rossz volt így ránézni, de tudtam, hogy most már semmi baj nem történhet vele. Biztonságban van és meg fog gyógyulni. Ha hazamegyünk vigyázok rá, és gondozom, amíg fel nem épül.
Amikor mellém tolták és a kezemmel megfogtam az övét, sóhajtott egyet. Felé fordultam amennyire csak tudtam, és figyeltem. Láttam, hogy minden levegővételénél kicsit összeszorítja a szemét. Fájt neki.
- Már csak másfél hét és hazamehet - mondta a nővérke mamámnak. - Kérem értesítse a fiú szüleit. Ő is hazamehet nemsokára.
- Hallottad?? - suttogtam Jamesnek. - Nemsokára hazamehetünk.
Egyik nap a másik után. James állapota és az enyém is egyre gyorsabban javult, mióta együtt voltunk. Mikor felkelt, alig akart hinni a szemének és elmondta nekem is, hogy mennyire sajnálja, és hogy mennyire szeret, örökké vigyázni fog rám. Rengeteget beszélgettünk, röhögtünk. Amanda is meglátogatott minket minden nap és mindig mesélt valamit. Az infúzióktól már az utóbbi időben elegem volt, de egyre jobban és jobban éreztem magamat. Több műtétünk már nem volt, csak pihentünk. Így telt el az a másfél hét..
Olyan volt, mintha csak pár percig aludtam volna. Ugyanolyan fáradt és nyúzott voltam, mint azelőtt. Öcsém riadt hangjára keltem fel, miközben rázta a karomat, amibe az infúziót kötötték.
- Ébredj Holly, nem akarom, hogy még egyszer örökre elaludj..
Még egyszer?? Örökre?? Először nem is értettem, hogy mire gondol, mire leesett, hogy kómában feküdtem a doki elmondása szerint 9 napig. Ránéztem a polcon lévő órára: 23:42. Szegénykémet eléggé megviselhette, ha ilyenkor alvás helyett engem ébresztget. Megsimogattam a buksiját és rámosolyogtam. Borzasztóan jó érzéssel töltött el, hogy ennyire szeret engem.
Megfordítottam a fejemet és körülnéztem. Sötét volt a szobában és már mindenki aludt. Jeremy anyum ölében, mamám meg anyumnak dőlve. Mire visszafordultam, Charlie már ott feküdt mellettem és nagyban vigyorgott. Rá akartam szólni, hogy másszon le, de jól esett, hogy ott van mellettem.
- Meg fogsz gyógyulni Holly.. Nem hagyom soha többet, hogy bántsanak.. Mindig vigyázni fogok rád, mert a nővérem vagy és ez a kötelességem - suttogta a lehető legkomolyabb arckifejezéssel.
Magamhoz húztam a másik kezemmel és adtam egy puszit a homlokára. Nagyon aranyos volt. Megszorította a kezemet, magához húzta és átölelte. Így aludtunk reggelig.
Reggelig javult annyit az állapotom, hogy pár mondatot már kitudtam magamból préselni.
- Hol van James?? - kezdtem a legfontosabbal, mikor anyum közelebb ült az ágyamhoz.
- Tudod kicsim.. - kezdte csöndesen és óvatosan.
- Hol van??
- Kicsim.. Jamesszel történt egy kis baleset..
- Tudom, hogy meglőtték anya.. Hol van?? Hogy van?? Mondd már! - mikor megemeltem a hangom, a fájdalom belenyilalt a fejembe.
- James több műtéten is átesett. A golyó a szíve felett találta el. Szerencsére hamar megtalálták és behozták, de súlyos az állapota. Súlyosabb, mint a tied. Nem garantálják, hogy túléli. Már több hete küzdenek vele és egyre csak romlik.
- Hol van most?? - kérdeztem szinte sírva. Elképzelni se tudtam, mi lesz ha elveszítem.
- Itt van a kórházban, a szomszéd teremben.
- Láthatom?? - éreztem, hogy a könnycseppek végigfolynak az arcomon.
- Sajnálom édesem, de nem mehetsz át.. Nem szabad felkelned.
- Értem - feleltem csendesen, zokogva.
Nem bírtam tovább nélküle.. Vele kellett lennem.
Anyum letörölte a könnyeimet, majd felállt, az ajtóhoz sétált és rám kacsintott. Fogalmam sem volt, hogy mit akar csinálni.
Pár perc múlva visszatért 3 nővérrel és egy másik dokival együtt. A nővérek elkezdték nyomogatni a gépeket, a doki meg irányította őket.
- Mit csinálnak velem?? - kérdeztem meghökkenten. - Újabb műtét??
- Csak egy kis helycserés támadás - mosolygott rám az orvos, mire ránéztem anyumra.
- Kiderült, hogy a terem, ahol James van, nagyobb és ketten fekszenek benne. A másik fiút áthozzák ebbe a terembe és téged meg átvisznek oda, hogy vele lehess. Igaz, hogy számunkra az a szoba kényelmetlenebb, mert nincs se fotel, se semmi, csak székek, de teszek a kényelemre, ha ott jobban érzed majd magad mellette - mosolygott anyum.
- Köszönöm - suttogtam neki. Nincsenek rá szavak mennyire örültem. Tényleg ő a legjobb anya a világon!
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt mire leszedtek a gépekről és kitolták az ágyamat a folyosóra. Charlie ment legelöl, hogy megvédjen ha valami történne. Anyum mögöttem hozta a cuccomat. A fiút, akivel helyet cseréltem, ott tolták el mellettem, így szemügyre vehettem egy pillanatra. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint én. A feje be volt kötözve neki is, a kezén égési sérülések, és hegek. A lába gipszben feküdt az ágyán. Gondolom leeshetett valahonnan, mint én, vagy egy házban rekedt, ahol tűz ütött ki. Bármi is történt vele, nem úszta meg ép bőrrel.
Tényleg nem kellett sokáig menni, mert a szoba ott volt mellettünk. Sokkal nagyobb volt, 2 tv-vel, nagyobb ablakokkal, de látszott rajta, hogy nincs olyan jól berendezve, de ez engem jelenesetben a legkevésbé érdekelt. Ahogy betoltak az ajtón, az izgalomtól egyre hevesebben vert a szívem.
Meglepődtem, mikor már bent voltam, mert nem volt senki sem a szobában.
- Hol van James?? - tettem fel sokadjára a kérdést.
- Órák kérdése és visszahozzák. Biztos hallottad, hogy ő nem olyan szerencsés, mint te. Átvitték kivizsgálásra egy másik terembe, de nemsokára vele lehetsz - mondta a legalacsonyabb nővérke kedvesen.
Megint rám kötötték a műszereket, kaptam egy injekciót, majd az orvos kihívta anyumat, mert beszélni akart vele, mamám és az öcsikéim pedig elmentek ennivalóért.
Én pedig néztem az infúziómat és a körmeimet, amit még Amanda festett be nekem feketére pár héttel ezelőtt, közben majd megőrültem, annyira szerettem volna végre magam mellett tudni.
Alig akartam hinni a szememnek mikor megláttam anyumat, mamámat, az öcsikéimet, és a kezemet szorongató Amandát a vakító fény után. Örömömben a nyakukba ugrottam volna és megszorongattam volna őket, de az infúzió a kezemben, és a többi berendezés nem engedett elszakadni az ágytól. A testem, mintha csak egy sziklát dobtak volna rá, szúrt és égetett mindenhol. Próbáltam kinyitni még jobban a szemem, de a fény miatt csak résnyire sikerült, de azt sikerült kivennem, hogy egy kórteremben fekszek. Hogy kerültem ide??
- Ohh, Holly!! Hálistennek, hogy felébredtél!! Fáj valamid?? Jól vagy?? Úristen, de örülök neked!! - zúdított mindent a nyakamba Amanda, mikor meglátta, hogy felé hunyorítok. A többiek is rögtön rám néztek és elhalmoztak hasonló szavakkal és szövegekkel. Szívesen válaszoltam volna, de nem bírtam megszólalni a fájdalomtól. Mamám rögtön elszaladt az orvosért, aki mikor beért a szobába, mindenkit lecsillapított és mondta, hogy ha jót akarnak nekem, akkor most hagyjanak pihenni, később még ráérnek faggatózni. Köszönetképpen hálásan mosolyogtam rá.
Miután mindenki megnyugodott és leült a mellettem lévő fotelekbe, székekre, a doki hozzám lépett és megvizsgálta a pulzusomat, majd a lábamat és a bordáimat egyaránt.
- Jól beütötted a fejedet - mondta, mikor megnézte a kötés alatt lévő sebeimet a homlokomon. - Ne ijedj meg, de nekem kell veled közölnöm, hogy 9 napig kómában feküdtél, ezért semmiképpen se engedhetlek haza minimum még 1 hétig. Megfigyelés alatt kell téged tartanom. Volt egy kis agyrázkódásod is. Két bordád is eltört, de ez nem is csoda, ahhoz képest, hogy milyen magasról zuhantál a mélybe. A lábadon egy seb elég csúnyán elfertőződött. Kiszedtük belőle a golyót, amit belelőttek és úgy tűnt amputálni kell, mert nagyon súlyos esetről volt szó és elég rossz helyen talált el. De megnyugodhatsz, mert rendbe fog jönni. Kaptál vért is elég sokat, mert rengeteg vért vesztettél. Most adni fogok egy fájdalomcsillapító injekciót. Nem mondom, hogy teljesen el fog múlni a fájdalom, de enyhíteni fogja egy kicsit. Gondolom nincs kifogásod ellene.
Csak hallgattam amit mond, közben Amandára és a többiekre néztem és azon gondolkoztam, hogy csoda, hogy egyáltalán még élek ennyi sérülés után. Hálás vagyok Joenak, és mindenkinek aki segített. Szinte meg sem éreztem mikor belém nyomta a tűt. Az infúziót is megigazította, majd jobbulást kívánt és kiment a szobából.
Próbáltam felülni és végignézni magamon, de anyum rám szólt:
- Maradj nyugton Holly! Feküdj vissza.. Jól hozzád vágott most mindent, úgy gondoltuk, majd ha jobban leszel elmondjuk.. Úgy örülünk, hogy végre velünk vagy. És hallottad, jól leszel. Csak pihenned kell..
Elhelyezkedtem a párnámon, majd arra lettem figyelmes, hogy valaki óvatosan megölel, pont ott, ahol valószínűleg bordatörésem volt, mert majd meghaltam, annyira fájt.
- Azt hittem, hogy örökre elveszítelek - hallottam Jeremy hangját, aki ott sírt az oldalamon. - Nagyon szeretlek Holly..
Megsimogattam az oldalát, hogy megnyugtassam és tudassam vele, hogy nagyon szeretem én is.
Pár óráig csak ültek ott velem és meséltek, beszélgettek a szomszéd kutyájáról, a kisbolt vezetőjének legújabb barátnőjéről, Amanda mondott pár dolgot az iskolában történtekről, de a velem történt eseményeket senki sem hozta fel, senki sem beszélt róluk. Pedig tudni akartam mindent. Azt, hogy mi történt velem, mi történt a gyilkossal, hogy kerültem ide és legfőképpen, hogy hol van James. Ő volt az, akiért a legjobban aggódtam az elmúlt napokban, de róla sem beszélt senki. Én pedig nem tudtam mondani egy szót sem, csak feküdtem a kábulattól és néztem őket. Boldog voltam, hogy végre velem vannak és biztonságban lehetek. Vagyis amíg senki sem visz ki innen, addig biztosan.
Amanda és az anyukája hamar elmentek, de anyumék ragaszkodtak hozzá, hogy velem maradnak éjszakára. Jeremy és Charlie hamar elaludtak a fotelben, mamám mindent megtett annak érdekében, hogy kényelmesen feküdjek az ágyban, anyum meg rohangált le a büfébe és az automatához kávéért és kajáért. A doki is bejött párszor, hogy kicserélje az infúziót, és kapjak még fájdalomcsillapítót, végül egy altatót is, hogy jót aludjak. Reméltem, hogy ha kialszom magam és látják, hogy sokkal jobban vagyok, elmesélnek mindent. Utálom, ha titkolóznak. És a legfőképpen azt szerettem volna, hogy másnap már Jamest is lássam. Bejön hozzám, megint látom majd a cuki mosolyát, és azt, hogy minden rendben van vele. Azt, hogy jól van. Nekem az számít a legjobban. Számomra ő mindennél fontosabb.
Amíg nem hatott a gyógyszer, addig mamám folytonos simogatás közepette ezerszer elmondta, hogy mennyire szeret, ami nagyon jól esett.
Becsuktam a szememet és reménykedtem. Reménykedtem benne, hogy rendbe jövök, hogy biztonságban vagyok, hogy mindent megtudok mindenről, hogy velük maradok és hogy minél hamarabb Vele lehetek.
Lassan elhalkult mamám hangja és mikor anyum belépett és megkérdezte tőle, hogy hogy vagyok, én már aludtam.
A víz alatt különös dologra lettem figyelmes.
- Jól van Holly, bátor voltál - dícsért meg egy már ismerős hang messziről. - Milyen érzés lebegni a víz alatt, úgy, hogy kapsz levegőt?? Nyugodtan kinyithatod a szemedet.
Erőt vettem magamon és kinyitottam. A sötétből hirtelen előbukkant egy fehér alak, aki felém lebegett. Az arcát alig láttam, hosszú, barna haja volt.
- Ki vagy te?? - kérdeztem tisztán érthető hangon, ami meglepett, mert azért csak a tenger mélyén beszélgettem.. Fúú de furcsa visszagondolni rá. De tuti biztos, hogy megtörtént. Emlékszek!
- Azt hittem emlékszel rám - válaszolta csalódottan a lány. - Már csak amiatt is, mert minden nap veled vagyok.. Még ha nem is látsz, a hangomra igazán emlékezhetnél..
- Ohh.. Joe te vagy az, igaz?? - kérdeztem meglepetten, és gyorsan végignéztem a lányon, hiszen most alkalmam volt látni az egész alakját. Vékony, nálam egy fél fejjel alacsonyabb lány volt és hosszú, fehér ruhát viselt. Az arca elmosódott és nagy részét a hajától se lehetett látni.
- Na végre! Tudtam, hogy nem felejtettél el! Habár nem csodálkoztam volna, hiszen amin keresztül mentél.. Volt dolgom bőven.. Most nem azért, hogy fényezzem magam, de ha én nem lennék, már háromszor lelőtt volna az az idióta barom..
Hirtelen átfutott az agyamon, hogy hányszor voltam olyan helyzetben, mikor csak egy hajszálon múlt az életem. Hálásan néztem rá és megköszöntem a segítségét.
- Hagyjuk már Holly.. Én ezt vállaltam, mikor az őrangyalod lettem és tudod, hogy nem ezért mondtam.. - mosolygott.
Szemtől szemben állni egy ilyen lánnyal, felejthetetlen élmény volt. Örültem, hogy van valaki, aki segít nekem a háttérből.
- És mi lett a gyilkossal?? Hogy van James?? Tudsz valamit a szüleimről??
- Mint már mondtam, nekem a fő feladatom az, hogy rád figyeljek. Valószínűleg nemsokára megtudsz mindent..
Ahogy hallgattam amit mond, egyre jobban elmerültem benne. Látszott rajta, hogy nem emberi. Sokkal különlegesebb volt annál.
- Igazából hol vagyok most, vagy hogyan lehetséges ez?? - kérdeztem, mikor feleszméltem az ámulatból.
- Ez csak egy álom Holly.. Csak így, nagyon ritka alkalmakkor tudok veled beszélgetni és valójában azért hiszed azt, hogy a víz alatt vagy, mert a tenger volt az utolsó emlékképed, ami megmaradt benned. Szerettem volna megmondani neked, hogy mindig melletted vagyok és rám bármikor számíthatsz.
- Akkor nem haltam meg??
- Buta lány, már hogy haltál volna meg..?? - nevetett. - Annyi dolgod lesz még az életben, igazán nem engedheted meg magadnak, hogy csak ennyivel megúszd.
- Ezt hogy érted??
- Majd meglátod. De erről most ne beszéljünk többet. Hogy érzed magad?? Gondolod, hogy képes leszel mindent normálisan végigcsinálni ezek után??
- Jól vagyok és.. - meglepetten néztem magamra - ..nem fáj semmim.
- Majd fog.. Sajnos nem úsztad meg kevés sérüléssel..
- Kedves vagy.. - nevettem.- És visszatérve az előző kérdésedre.. Ezek után már minden csak jobb lehet és igyekszem majd az egész életemet a lehető legjobban leélni.
- Nagyon helyes, csak ennyit szerettem volna hallani. Minden jót! - mondta és megfordult. Sötét haja lobogott a víz áramlása miatt.
- Mész is?? - kérdeztem csalódottan, mire ő hátranézett és rám kacsintott.
- Tőlem lesz a legnehezebb dolgod megszabadulni.
- Remélem még lesz alkalmunk beszélgetni, és köszönök mindent!! - kiáltottam utána, de ő akkor már rég eltűnt.
Körbenéztem, de csak hínárokat láttam és halakat, amik nyugodtan úsztak el mellettem. Éreztem, hogy egyre fogy a levegőm és muszáj felúsznom a víz felszínére. Elrugaszkodtam az iszapos földről és úsztam a napfény felé.
Mikor felértem, csak résnyire tudtam kinyitni a szememet, mert a nap elvakított. Vagyis csak hittem, hogy a nap, mert egyáltalán nem volt körülöttem se víz, se hullámok, se napsugarak, csak a lámpa fénye és rengeteg érdeklődő, aggódó pillantás.
Az éjszakám mondhatni szörnyen telt. Amilyen jó idő volt nappal, olyan zavaros volt az éjszaka. Vihar volt kint a tengeren és a hullámok felcsaptak egészen a barlangig, ezért beljebb kellett húzódnunk, ha nem akartuk, hogy minket is lerántson magával a víz. Nagy nehezen behúztam magam a kezemmel (mivel a lábam semmi javulást nem mutatott) és egy nagyobb kőre támaszkodva próbáltam aludni. Viszont olyan kényelmetlen és hideg volt a föld, hogy nem jött álom a szememre, akármilyen fáradt is voltam.
Csendben fürkésztem a fogvatartómat, de semmi jelét nem mutatta, hogy figyel rám. Csak ült maga elé bámulva, néha-néha a tenger felé fordult és rázta a fejét. Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben. Ha így folytatódik ez reggelig, nem tudunk kimászni és élelmet hozni, de még az is lehet, hogy magasabbra emelkedik a tenger és akkor megfulladunk. Lehet már megbánta, hogy idehozott. Nem értem, miért nem maradhattunk a régi helyen. Az csendes volt és meleg. Idekint meg majd meg lehet fagyni..
- Miért jöttünk ide?? - kérdeztem szinte suttogva, de tudomást sem vett rólam.
- Mit akarsz tenni velem?? Semmi rosszat nem tettem, miért nem engedsz el?? - kérdeztem hangosabban, mire felém fordította a fejét.
- Tessék. Akár el is mehetsz - vetette nekem oda. Tudta, hogy innen segítség nélkül úgyse tudok kimászni.
- Felviszel, ha lejjebb ment a víz?? - kérdeztem óvatosan, de a válasz nem lepett meg.
- Oldd meg magad.
Pár óra múlva elhallgatott a tenger. Fáradtan bámultam ki a felkelő napra. Vacogtam a hidegtől, de mikor kértem, hogy csináljon tűzet, lehülyézett, hogy mégis miből és hogy hogy gondolom.. Bocsánatot kértem és többet nem is szólaltam meg.
A napsugarak lassacskán kezdtek besütni a barlangba én pedig odamásztam melegedni és néztem a felhőket. Éreztem magamon a tekintetét, azt a kíváncsi pillantást, hogy mégis mi a francot akar ez a lány csinálni. Mikor látta, hogy csak lefekszek és nagyon didergek, odadobta a pulóverét. Rám parancsolt, hogy vegyem be a gyógyszert, ami a zsebében van. Hallottam ahogy feláll és a bejárat felé veszi az irányt, mondván, keres valami élelmet és hoz fát. Miután nagy nehezen lenyeltem, magamra húztam a pulcsit, mint egy takarót és élvezve az egyre melegebb napsugarakat, elaludtam.
Fájt a hasam és az éhség nem sokáig hagyott pihenni. Nagy nehezen felültem, körülnéztem, de sehol egy lélek. Hangokat viszont egyre érthetőbben lehetett kivenni. Valakik vannak odafent. Először csak egy kutyaugatás, de aztán több férfi és egy nő kiabálását hallottam.
- Hol a lány?! Tudjuk, hogy magánál van.. - kiabált fentről egy férfi.
- Nincs nálam semmiféle lány, hagyjanak békén!! - hallottam elrablóm hangját.
- Tudjuk, hogy itt van és tudjuk ki maga.. Ideadja a lányt, és megadja magát, vagy erőszakkal viszem a rendőrségre!!
- Ő már az enyém!!
- Vagy ideadja nekünk a lányt, vagy lelövöm!! - kiabált a másik ismerős hang.
- Azt majd meglátjuk.. - mormolta a gyilkos, majd egy hangos pisztolylövés kísérte és egy sikítás.
Gondoltam itt az alkalom a megmenekülésemre, ezért próbáltam kiabálni, hogy itt vagyok és segítsenek, de a fent zajlott események és pisztolylövések miatt kétlem, hogy meghallottak volna.
Neki támaszkodtam a falnak és nagy nehezen felálltam. Szédültem az éhségtől, de el kellett indulnom. Végig fogtam a falat és kisétáltam egészen a barlang legszélére, majd egy gyors mozdulattal átléptem arra a nagy lapos kiálló sziklára, ami a barlang bejárata mellett volt, és ahonnan beléptünk a barlangba. A szabadság érzése elnyomta az éhségemet, de a félelmemet nem. Mi lesz ha lezuhanok?? Kockáztatni kellett.. Nem volt lehetetlen, tudtam, hogy bármire képes vagyok. Erősen megkapaszkodtam egy sziklában és elkezdtem magamat felfelé húzni. Az ép lábammal próbáltam mindig biztos helyre lépni, hogy le ne essek, közben a két kezemmel erősen fogtam a köveket. Lassan, de biztosan másztam felfelé. Fentről még mindig hallottam lövéseket és kiáltásokat, de nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy minél hamarabb feljussak. Éreztem, ahogy az izmaim elgyengülnek és lassan elkezdek szédülni, de nem adtam fel. Tudtam, nem szabad lenéznem, mert abból csak baj lesz, ezért mindig csak az előttem lévő repedéseket bámultam a falban és azt néztem, merre van a következő lépés. Izgultam és reménykedtem benne, hogy észrevesznek és segítenek, ezért próbáltam hangosan kiabálni:
- Itt vagyok!! Emberek!! Segítsenek!!
Hallottam, ahogy egy pillanatra megáll a levegő és mindenki keresi a hang forrását, majd hirtelen egy árnyékot észleltem felettem. Felnéztem és legnagyobb meglepetésemre egy retriever kiskutya nézett rám boldogan. Boby!! Édes Istenem, de örültem abban a pillanatban. A kiskutya látványa még több erővel töltött el, mivel tudtam, mostmár biztosan engem keresnek. Lassan az utolsó kőhöz értem és egy fűcsomóban kapaszkodva próbáltam magam felhúzni. Nagy nehezen sikerült is és ekkor láttam meg anyumat és a szomszédunkat, Amanda apukáját, akik menedéket keresve lőnek a gyilkosra.
- Anyu itt vagyok!! - kiáltottam minden erőmből, de sajnos a gyilkos hamarabb észrevett és elkezdett futni felém.
- Most azonnal álljon meg, vagy lelövöm!! - kiabálta Amanda apja, de ő nem állt meg.
Ezután már csak képekre emlékszem:
Borzasztóan belenyílal valami a fejembe.
A gyilkos odaér hozzám és hirtelen felkap a földről.
Egy hangos pisztolylövés.
Még egy, és a fejem szinte szétrobban, annyira fáj.
Hirtelen a levegőben vagyok.
Repülök a gyilkossal, de ő már nem fog engem.
Egy puffanás, és baromi nagy fájdalom az oldalamban, olyan, mintha betonra érkeznék.
Hirtelen sötétség.
A hideg víz áthatol a ruhámon és elnyeli a testem.
Futottunk.. Vagyis futottunk volna, ha tudtam volna, de jelenesetben még a séta is nehéz volt. Ő teljesen valószínűnek tartotta, hogy én csak fel akarom tartani, azért nem sietek. Ezt tisztán kivettem azokból a szavaiból, mikor rám ordított, hogy lusta dög vagyok és szerencsétlen. Lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt. Mondtam volna, hogy fáj és hogy nem tudok tovább menni, de a számon lévő kendő megakadályozott benne. Mikor látta, hogy már nagyon nem bírom, felvett az ölébe és úgy mentünk tovább. Erősen fogott, hogy ki ne essek a kezéből, mert míg összekapar utána a földről, addig egy csomó idő eltelik és az idő számára nagyon fontos volt.
Az erdő egyre sötétebb és ismeretlenebb részébe tartottunk és mikor hátrafordultam, már nem láttam se a kis kunyhót, se a mellette lévő nagy fát. Fogalmam sem volt, hogy hova visz, vagy hogy mit akar velem. Látszólag frusztráltnak tűnt, már amennyit kitudtam nézni a maszkkal eltakart arcából. A szeme szikrázott, vagy a dühtől, vagy az izgalomtól. Bennem a félelem és az izgalom egyaránt keveredett, ami remegést váltott ki. A gondolataimban a szavai jártak, de közben próbáltam memorizálni a helyet, ahol megyünk, mert lehetségesnek tartottam, hogy ha egyszer sikerül megszöknöm, ezen az "úton" kell visszatalálnom, ha haza akarok jutni. Már ha hazajutok valaha.. Az házban tett kijelentése után szinte már kételkedtem abban is, hogy a mai napot élve megúszom. "Itt az idő kicsi lány." Jó értem, de mire?? Szimplán csak elvisz valahova?? Vagy ma akar megölni?? Esetleg más tervei vannak velem?? Belegondolni se mertem a többibe.. De miért pont én?? Mit tettem?? Közöm nincs ennek az embernek az életéhez és a szeretteimnek sincsen.. Apám se tett neki semmi rosszat. Miért nekem kell szenvednem??
Egyik fa a másik után. Kisebb sziklák, emelkedések, amit nem lehet könnyű megmászni, ha van egy lány a kezedben. Egyre gyorsabban vette a levegőt, fáradtnak tűnt, de nem akart megállni. Nem tehette meg, hogy egy percet is elpazaroljunk a számára felesleges pihenőre.
Mióta elindultunk a szitkozódáson kívül más szavakat nem nagyon hallottam tőle. Pedig ha nem lenne ez a kendő a számon, sok mindent kérdeznék tőle. Nem érdekel már, hogy veszélyben vagyok, ha bármit is kérdezek. Anélkül is elég pocsékul érzem magam, most ha még egy kis veszély is társul mellé, már igazán nem kottyan meg. Sok mindent meg kell még tudnom erről az emberről. A levél, amit olvastunk.. A családja.. Az ok, ami miatt ezt teszi.. Bármennyire is tudom, hogy min ment keresztül, nem tudtam sajnálatot érezni iránta. Már nem. Mikor átfutott az agyamon, hogy mi történt vele, rögtön beugrott az is, hogy mit tett ő velünk. Utáltam.. Egyszerűen ki nem állhattam ezt a férfit.
Pár perc múlva világosságot láttam az erdő végén. Lassan már hallottam a tenger zaját és a sirályokat. Mikor kiléptünk az erdőből, a napfény átjárta az egész testemet. Szinte simogatott a sok napsugár. Körbenéztem, kerestem a tengert a szememmel, de meglepetésemre sokkal mélyebben volt, mint gondoltam. Igen egy magas parton álltunk, egy sziklaszirten. Gyönyörű volt, bár ez most nem igazán vigasztalt. A szirt végére ment, és lassan lerakott a földre.
- Te most itt maradsz és csöndben leszel, világos?! - kérdezte ingerülten. Hülye kérdés volt, mert amúgy se tudtam volna felállni és menni sem, és hiába kiabáltam volna, itt úgyse hallja meg senki, de hogy lássa, "világos", bólintottam.
Elindult a szirt szélére, letérdelt és elkezdett mászni a kiálló sziklákon lefelé. Kíváncsian hallgattam, hogy mikor esik bele a tengerbe. Lehet, hogy gonosz vagyok, de ez volt a legnagyobb kívánságom. Milyen jó lenne, ha végleg eltűnne a hullámok között.
Alig tűnt el negyed órája, már mászott is vissza. Közelebb jött hozzám és lehajolt.
- Most felveszlek a hátamra, kapaszkodj erősen és maradj nyugton! Ha egy rossz mozdulatod is lesz mindketten beleesünk a vízbe. Nem látszik, de a víz alatt sziklák vannak. Gondolom nem akarod egy hegyes sziklán végezni, szóval fogj erősen - mondta látszólag normálisan. Biztos vagyok benne, hogy csak magát féltette, azért beszélt velem így, de engedelmeskedtem. Tényleg nem akartam sziklák közé kerülni.
Erősen szorítottam és szinte imádkoztam, hogy ne vétsen el egyetlen lépést sem. Nem volt olyan meredek, mint amilyenre számítottam, de így is féltem. Egy szikla, és még egy. Kétszer megcsúszott a lába, de sikerült megkapaszkodnia és nem estünk le. Legnagyobb meglepetésemre egy barlang volt a célunk a sziklák között, a szirt oldalában. Alattunk még csobogott a tenger vize, de itt már biztos helyen voltunk, nem eshettünk le. Nem másztunk nagyon le, maximum 5 métert, de az is egy örökkévalóságnak tűnt.
Lerakott a földre, és megdicsért. Először normálisan beszél velem, aztán meg ez.. Ez volt az a pillanat, mikor nem tudtam, hogy rettegjek-e, mert csak azért ilyen velem mert ezek az utolsó perceim, vagy örüljek ennek, mert szimplán csak olyan a hangulata. Lényegtelen volt végülis, de elég rendesen ledöbbentem.
Beljebb ment és körülnézett a barlangban. Látszólag kicsi és lakatlan volt.. Egy állat sincs, ami letudna ide mászni. Vagyis nagyobb testű állat nincs olyan, max kígyók meg ilyenek, de nem aggódtam miattuk.
Mikor erről ő is megbizonyosodott, felém indult, lehajolt és levette a kendőt a számról. Leült velem szemben, kivett a zsebéből egy almát és felém dobta. Igaz, hogy a gyomoridegtől étvágyam nem volt, de azért jól esett beleharapni és elnyammogni. Kérdezhettem volna, itt volt rá az alkalom, de túl fáradt voltam már faggatózni. Helyette lefeküdtem és becsuktam a szememet.
Éreztem, hogy sokáig néz, majd nyugodt hangon megszólalt:
- Pihenj csak, még várunk..
Csupán csak pillanatok voltak, nekem még is egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, míg meglepetésemre sóhajtott egyet és visszaakasztotta a fegyvert a helyére. Valami hasonlót motyoghatott: " Még nem szabad. Szükségem van rá. Fékezd magad.", de a kábulattól és rémülettől még levegőt is alig kaptam, nem hogy még minden egyes szavát tisztán értettem volna.
Azt kívántam, bárcsak lelőtt volna, akkor nem kéne még több ilyen szörnyűséget átélnem egy ilyen őrülttel. Mert az ilyen ember nem normális, bármilyen szemszögből nézzük is. Viszont valamilyen szempontból szerencsésnek is éreztem magam, hiszen (ha kicsi is az esélye), lehet lesz még alkalmam találkozni a szeretteimmel. Bár ha minden igaz, úgyis az a célja, hogy megöljön, csak a megfelelő pillanatot várja.
3 nap telt el, mióta idehozott. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, távol-e, vagy közel az otthonomhoz. A sebeim gyógyulgattak, de a bal lábamat még mindig nem tudtam mozgatni. Sokszor megjegyezte, hogy kéne egy orvos, és sokszor rám parancsolt, hogy sétálgassak a szobában, amit én nagy gonddal, de teljesítettem. Ételként néha egy almát, vagy egy körtét hajított oda nekem, innivalóként meg csak a víz szolgált. Minden este mondta, hogy vegyem be a gyógyszerem és egy bólintás után be is vettem. Nem szóltam hozzá, ő se hozzám többet. Nem mertem. Féltem, hogy ott kötök ki, mint ezelőtt pár nappal. A remény élt bennem, hogy kiszabadulok innen egyszer és emiatt nem akartam kockáztatni.
Szörnyen unatkoztam minden időszakban, mikor elment és egyedül maradtam órákig. Természetesen rám zárta az ajtót és utóbbi időben az ablakot is kulccsal, a biztonság esetére. Ilyenkor odaültem a tükör elé, befontam a hajamat, vagy más-más frizurákat találtam ki magamnak. A ládában tartotta az ételeket, így mikor elment és éhes lettem mindig onnan vettem el egy gyümölcsöt, vagy volt, mikor építettem belőlük dolgokat. A láda mellett találtam egy csinos kis kosarat, néha azzal is elszórakoztattam magam. Sokszor kinéztem az ablakon, hátha látok valakit közeledni, de csak az erdő nyugalma és sötétsége nézett vissza rám.
Mikor visszaérkezett, akkor nem unatkoztam, hiszen azzal voltam elfoglalva, hogy észrevétlenül figyeltem minden mozdulatát. Közben vagy alvást színleltem, vagy csak ültem és bámultam magam elé, néha-néha rá, de sose feltűnően. Apropó, alvás.. Volt olyan rendes és megengedte, hogy az ágyon aludjak. Ő nem aludt sose, esetleg néha elbóbiskolt a széken, de nem engedhette magának azt, hogy egy laza csellel míg ő alszik, én eltűnjek. Mondjuk ez számomra lehetetlen volt. Úgyse jutnék messzire ilyen lábbal, és biztos mérföldekre vagyok az otthonomtól is, innentől kezdve most még nincs hova menekülnöm előle. Az erdőben meg étel és víz nélkül csak pár napig bírnám ki élve, szóval itt ahhoz képest jobb dolgom van. Úgy voltam vele, egyszer úgyis kivisz innen, vagy ránk találnak és akkor kiszabadulok. Ha meg nem, akkor így jártam. Biztos így kellett végeznem.
Még 1 nap semmittevés után, vettem az összes bátorságomat és mikor rám szólt, hogy sétáljak, akkor megkértem, hogy had mehessek ki egy kicsit a friss levegőre. Ő ez ellen hevesen tiltakozott, de miután elmagyaráztam neki, hogy a lábam miatt nem kell aggódnia és a kaja miatt is jobb itt nekem, mellesleg kint lesz ő is és figyelheti minden mozdulatomat, nagy nehezen beleegyezett, de azért hozta a pisztolyt is magával, mondva, hogy ha bármi gyanúsat is teszek, lőni fog. Én erre bólintottam egyet, tudatva vele, hogy megértettem.
Mikor kiléptem a fűbe, valami fantasztikus érzés fogott el. Hallottam a madarak csicsergését, újra éreztem a szellőt, és a szabadság illatát. Hirtelen léptem, nem törődve a fájdalommal, amit ez okozott. Örömömben futni tudtam volna. Persze fizikailag képtelen lettem volna rá.
Előttem egy terebélyes, magas fa állt. Elgyönyörködtem benne.. Csodálatosan szép volt.. És ismerős. Hogy miért?? Ekkor még nem tudtam. Fürkésztem, de nem jutott eszembe semmilyen hely, ahol láttam volna már ehhez hasonló fát. Mikor megfordultam, akkor viszont már tudtam mindent. A fekete fejű (így hívtam, mert a maszkot még azóta se vette le), ott állt a kis ház ajtaja előtt. De ez nem akármilyen kis ház volt.. Ez maga a kis ház. A képről! Amit Amandával találtunk. És a fa is! Pontosan ott van, mint a képen. Ez már tutira azt bizonyítja, hogy helyben vagyok, és ez tényleg a volt szomszédom! És nem vagyok messze az otthonomtól, ha a ház valóban abban a városszéli erdőben van!
Fekete fej valószínűleg észrevette, hogy valami "nincs rendben" velem. Vagyis ő ezt állította miközben visszahívott a házba, pedig minden a lehető legnagyobb rendben volt most már. Így könnyebb azzal a tudattal, hogy nem vagyok messze az otthonomtól és bármelyik pillanatban rám találhat valaki. Sokan sétálnak az erdőben. Tudom, hogy rám fognak bukkanni.. A kérdés már csak az, hogy mikor.. És hogy mik a tervei velem..
Másnap mikor felkeltem, mint minden reggel, már nem volt a házban. Újra egyedül voltam, de már sokkal vidámabban töltöttem ezt a kis időt. Igen.. kicsit, mert a távolból hallottam, hogy valaki eszeveszetten fut a ház felé és szinte kitépi az ajtót. Lerántott az ágyról, kivett a zsebéből egy kendőt és a számra kötötte jó erősen, hogy ne tudjak kiabálni, nagyon erősen megfogta a kezemet és miután megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van, rám nézett.
- Itt az idő, kicsi lány - mondta, és berángatott az erdő sűrűjébe.
Talán soha életemben nem aludtam olyan rosszul, mint akkor.. Nem álmodtam semmit, ami nálam elég furcsa volt. Pedig legjobban most Joe-val találkoztam volna az álmomban, hogy megnyugtasson, minden rendben lesz és ő vigyáz rám. De semmi.. Csak a sötétség..
Mikor felkeltem hallottam valami motoszkálást odakintről. A kíváncsiság hajtott, de a félelem még erősebb volt, ezért inkább maradtam a helyemen és tovább színleltem az alvást. Tisztán hallottam, hogy valaki fát vág, vagy valami hasonló tevékenységet űz a ház előtt. Résnyire kinyitottam a szemem és az ablak felé néztem, hátha látok valamit a kint történtekből. Csattanások csattanás után, de az ablakból semmi nem látszott. Gondolkoztam, hogy mi legyen.. Keljek fel és hajoljak ki az ablakon, hátha jobban észreveszek valamit, vagy maradjak inkább itt és várjam meg, hogy mi fog történni. Aztán gyorsan átfutott az agyamon, hogy ha fát vág ez a jó ember, akkor biztos van nála balta, vagy fejsze, azt pedig nem szeretném bármelyik testrészemben is tudni, így jobb ha várok még egy kicsit.
Hirtelen éles fájdalom hasított a lábamba. Ránéztem az éjjeliszekrényre, hátha van megint ott egy kis víz, vagy gyógyszer amivel kibírhatnám. A számításaim nem csaltak, valóban volt ott egy apró kis bogyó meg egy teli pohár víz. Nyúltam volna értük, de ekkor hallottam, hogy befejeződött a csattogás, és az a valaki elindult a ház felé. Gyorsan, nagy kínok között visszarántottam a kezem és próbáltam még időben elhelyezkedni az ágyon, de késő volt és mire bármit is tehettem volna, az ajtó kinyílt és egy mély férfi hang megszólalt:
- Tudtam, hogy túl fogod élni. Kemény fából faragtak.
A levegő is belém szorult, nem tudtam mit mondani, csak néztem le a párnámra.
- Idd meg nyugodtan.. Nem mérgeztem meg. Az is csak egy kis fájdalomcsillapító. Gondoltam szükséged lesz rá.. Jól beverted a fejedet - folytatta.
Nem mertem megfordulni, de kíváncsi voltam és lassan megtettem. Mondanom se kell.. Ő volt az. A fekete maszkot nem vette le a fejéről, mert nem akarta felfedni magát. Fekete hosszú nadrág, és egy fekete felső volt rajta. Kíváncsian fürkészte az arcomat. Remegtem. Ő látta, mennyire félek. Kinevetett.
- Ne foss már, nem foglak megölni. Rég megtehettem volna, nem?? Te amúgy se tettél nekem semmi rosszat. Viszont ha jó kislány vagy, akkor beveszed azt a gyógyszert világos?? Nem akarom, hogy belehalj a sérüléseidbe. Még nem szabad..
Még nem?! Mit akar ez velem?! Megölni?! Akkor miért hagyott életben?! Hogy szenvedjek?! - kb ezek a gondolatok járhattak akkor a fejemben, mégse szólaltam meg, csak teljesítettem a kötelességemet. Lassan bevettem a gyógyszert és megittam rá a vizet. Nem esett jól.. Egyáltalán nem.. Ő mégis elégedetten bólogatott és ennyit mondott:
- Látom értesz a szóból. Ügyes kislány. Sok hasznodat fogom még venni.
Nyeltem egyet. Mit jelenthet ez?? Végignéztem a ruháján és megvető, szánalmas pillantással néztem rá. Észre is vette és újra nevetni kezdett, de most már gúnyosabban.
- Mit nézel?? Nem láttál még embert?? Ilyen nézéssel én is nézhetnék rád. Nyitva hagytam az ablakot, kíváncsi voltam, van-e benned annyi, hogy elmész. De nem volt! Haha! Apáddal is könnyűszerrel végeztem. Bár az csak egy baleset volt, de akkor is. Na ki itt a szánalmas?!
Igaza volt.. Szerencsétlennek éreztem magam. Megint győzött. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem igaz.. Nem lehet.. Miért teszi ezt velem?!
Semmit se törődve velem, megfordult és kivette zsebéből a pisztolyát. Azt hittem most végez velem, de meglepetésemre elindult a láda felé és felakasztotta a polc alatt lévő kis szegre. A szívem dobogott ezerrel, nem tudtam mit csináljak. El kéne szökni innen, de nem tudok. Csapdába estem.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, egy golyót forgatva az ujjai között, hirtelen megszólalt:
- Ha egyszer is megpróbálsz elmenekülni innen, kapsz egy ilyet a fejedbe.
Ezzel végleg porrá zúzta minden esélyemet.
Ekkor eszembe jutott James. Mit tehetett vele ez a szemét?? Vajon hol van most?? Az apámat megölhette, de őt nem bánthatja!! A harag és a gyűlölet egy szempillantás alatt felgyülemlett bennem, még a félelmet is háttérbe szorítva.
- Mit tettél Jamesszel, te szemét..?! - kiabáltam rá rekedten, de a hangom elcsuklott.
- Nicsak tudsz beszélni?? - vigyorgott rám harciasan. - Ő a kis barátod, aki ki vitt egyedül a partra és a veszélyeket leszarva sétálgatott veled?? Anyukád nem mondta, hogy legyél óvatosabb, kicsi lány?? Nem félt, hogy valami bajod lesz?? Milyen felelőtlen család..
- Mit tettél vele?! - kérdeztem már ordítva. A könnyeimtől alig láttam. Eszembe jutott, ahogy anyum megtiltja, hogy nem mehetek sehova, majd Jamesben megbízva elenged egyet sétálni. Milyen szép délután lehetett volna.. De ő mindent elrontott..
- Kapott 2 golyót, de ha szerencséje van, túlélte - mondta teljes lelki nyugalommal. - Helyes gyerek volt.. Sajnálnám, ha belehalna.
Nem lehet igaz.. NEM!! Zokogtam volna, de nem lehetett. Erősnek kell látszanom.
- Az én kislányomnak is volt egy hasonló barátja. De elhagyta őt egy másik lány miatt - folytatta pár perc múlva csendesen a széken ülve, maga elé bámulva. - A lányom és a feleségem miatta halt meg.. Öngyilkosok lettek. Az ő hibája.. Minden az övé..
Vetettem rá egy szomorú pillantást, de nem tudtam sajnálni. Gyűlöltem ezt az embert, amiért elfogott. Gyűlöltem, amiért megölte az apámat és bántotta Jamest. Csak bámultam rá, de ő rám se nézett. Mélyen elgondolkozott, a kezét a fejéhez emelte. És ekkor hirtelen beugrott minden. A lány a szomszédból.. Öngyilkos lett, de senki se tudta az okát. Az anyja rá pár napra a mélybe vetette magát a lánya halála miatt. De akkor ez az ember.. Ez az ember a szomszédom volt.. Depresszió miatt kórházban volt és valószínűleg még mindig nem felejtette el a történteket. És ha minden igaz, kell lennie egy másik lánynak is. Meg kell kérdeznem, hogy mi lett vele.. Hogy miért nem kereste fel, miután kijöhetett a kórházból.. Még ő nevezi az én anyámat felelőtlennek..
Már éppen hozzáakartam vágni, hogy mekkora tuskó, de ekkor rám nézett. A szeme villámokat szórt.
- Ez most a te hibád!! Ha nem hozod fel, most minden jó lenne! - önkívületi állapotban ordított velem, majd felállt, odalépett a pisztolyhoz, levette a szegről és megtöltötte. Biztosra vettem, hogy most le fog lőni. Összehúztam magam, becsuktam a szemem, összeszorítottam a fogam és vártam, hogy mi fog történni.A szívem megint ezerrel vert.
.jpg)
