27. fejezet

  Alig akartam hinni a szememnek mikor megláttam anyumat, mamámat, az öcsikéimet, és a kezemet szorongató Amandát a vakító fény után. Örömömben a nyakukba ugrottam volna és megszorongattam volna őket, de az infúzió a kezemben, és a többi berendezés nem engedett elszakadni az ágytól. A testem, mintha csak egy sziklát dobtak volna rá, szúrt és égetett mindenhol. Próbáltam kinyitni még jobban a szemem, de a fény miatt csak résnyire sikerült, de azt sikerült kivennem, hogy egy kórteremben fekszek. Hogy kerültem ide??
- Ohh, Holly!! Hálistennek, hogy felébredtél!! Fáj valamid?? Jól vagy?? Úristen, de örülök neked!! - zúdított mindent a nyakamba Amanda, mikor meglátta, hogy felé hunyorítok. A többiek is rögtön rám néztek és elhalmoztak hasonló szavakkal és szövegekkel. Szívesen válaszoltam volna, de nem bírtam megszólalni a fájdalomtól. Mamám rögtön elszaladt az orvosért, aki mikor beért a szobába, mindenkit lecsillapított és mondta, hogy ha jót akarnak nekem, akkor most hagyjanak pihenni, később még ráérnek faggatózni. Köszönetképpen hálásan mosolyogtam rá.
  Miután mindenki megnyugodott és leült a mellettem lévő fotelekbe, székekre, a doki hozzám lépett és megvizsgálta a pulzusomat, majd a lábamat és a bordáimat egyaránt.
- Jól beütötted a fejedet - mondta, mikor megnézte a kötés alatt lévő sebeimet a homlokomon. - Ne ijedj meg, de nekem kell veled közölnöm, hogy 9 napig kómában feküdtél, ezért semmiképpen se engedhetlek haza minimum még 1 hétig. Megfigyelés alatt kell téged tartanom. Volt egy kis agyrázkódásod is. Két bordád is eltört, de ez nem is csoda, ahhoz képest, hogy milyen magasról zuhantál a mélybe. A lábadon egy seb elég csúnyán elfertőződött. Kiszedtük belőle a golyót, amit belelőttek és úgy tűnt amputálni kell, mert nagyon súlyos esetről volt szó és elég rossz helyen talált el. De megnyugodhatsz, mert rendbe fog jönni. Kaptál vért is elég sokat, mert rengeteg vért vesztettél. Most adni fogok egy fájdalomcsillapító injekciót. Nem mondom, hogy teljesen el fog múlni a fájdalom, de enyhíteni fogja egy kicsit. Gondolom nincs kifogásod ellene.

  Csak hallgattam amit mond, közben Amandára és a többiekre néztem és azon gondolkoztam, hogy csoda, hogy egyáltalán még élek ennyi sérülés után. Hálás vagyok Joenak, és mindenkinek aki segített. Szinte meg sem éreztem mikor belém nyomta a tűt. Az infúziót is megigazította, majd jobbulást kívánt és kiment a szobából.
  Próbáltam felülni és végignézni magamon, de anyum rám szólt:
- Maradj nyugton Holly! Feküdj vissza.. Jól hozzád vágott most mindent, úgy gondoltuk, majd ha jobban leszel elmondjuk.. Úgy örülünk, hogy végre velünk vagy. És hallottad, jól leszel. Csak pihenned kell..
  Elhelyezkedtem a párnámon, majd arra lettem figyelmes, hogy valaki óvatosan megölel, pont ott, ahol valószínűleg bordatörésem volt, mert majd meghaltam, annyira fájt.
- Azt hittem, hogy örökre elveszítelek - hallottam Jeremy hangját, aki ott sírt az oldalamon. - Nagyon szeretlek Holly..
  Megsimogattam az oldalát, hogy megnyugtassam és tudassam vele, hogy nagyon szeretem én is. 

  Pár óráig csak ültek ott velem és meséltek, beszélgettek a szomszéd kutyájáról, a kisbolt vezetőjének legújabb barátnőjéről, Amanda mondott pár dolgot az iskolában történtekről, de a velem történt eseményeket senki sem hozta fel, senki sem beszélt róluk. Pedig tudni akartam mindent. Azt, hogy mi történt velem, mi történt a gyilkossal, hogy kerültem ide és legfőképpen, hogy hol van James. Ő volt az, akiért a legjobban aggódtam az elmúlt napokban, de róla sem beszélt senki. Én pedig nem tudtam mondani egy szót sem, csak feküdtem a kábulattól és néztem őket. Boldog voltam, hogy végre velem vannak és biztonságban lehetek. Vagyis amíg senki sem visz ki innen, addig biztosan. 
  Amanda és az anyukája hamar elmentek, de anyumék ragaszkodtak hozzá, hogy velem maradnak éjszakára. Jeremy és Charlie hamar elaludtak a fotelben, mamám mindent megtett annak érdekében, hogy kényelmesen feküdjek az ágyban, anyum meg rohangált le a büfébe és az automatához kávéért és kajáért. A doki is bejött párszor, hogy kicserélje az infúziót, és kapjak még fájdalomcsillapítót, végül egy altatót is, hogy jót aludjak. Reméltem, hogy ha kialszom magam és látják, hogy sokkal jobban vagyok, elmesélnek mindent. Utálom, ha titkolóznak. És a legfőképpen azt szerettem volna, hogy másnap már Jamest is lássam. Bejön hozzám, megint látom majd a cuki mosolyát, és azt, hogy minden rendben van vele. Azt, hogy jól van. Nekem az számít a legjobban. Számomra ő mindennél fontosabb. 
  
  Amíg nem hatott a gyógyszer, addig mamám folytonos simogatás közepette ezerszer elmondta, hogy mennyire szeret, ami nagyon jól esett. 
  Becsuktam a szememet és reménykedtem. Reménykedtem benne, hogy rendbe jövök, hogy biztonságban vagyok, hogy mindent megtudok mindenről, hogy velük maradok és hogy minél hamarabb Vele lehetek. 
  Lassan elhalkult mamám hangja és mikor anyum belépett és megkérdezte tőle, hogy hogy vagyok, én már aludtam.