Futottunk.. Vagyis futottunk volna, ha tudtam volna, de jelenesetben még a séta is nehéz volt. Ő teljesen valószínűnek tartotta, hogy én csak fel akarom tartani, azért nem sietek. Ezt tisztán kivettem azokból a szavaiból, mikor rám ordított, hogy lusta dög vagyok és szerencsétlen. Lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt. Mondtam volna, hogy fáj és hogy nem tudok tovább menni, de a számon lévő kendő megakadályozott benne. Mikor látta, hogy már nagyon nem bírom, felvett az ölébe és úgy mentünk tovább. Erősen fogott, hogy ki ne essek a kezéből, mert míg összekapar utána a földről, addig egy csomó idő eltelik és az idő számára nagyon fontos volt.
Az erdő egyre sötétebb és ismeretlenebb részébe tartottunk és mikor hátrafordultam, már nem láttam se a kis kunyhót, se a mellette lévő nagy fát. Fogalmam sem volt, hogy hova visz, vagy hogy mit akar velem. Látszólag frusztráltnak tűnt, már amennyit kitudtam nézni a maszkkal eltakart arcából. A szeme szikrázott, vagy a dühtől, vagy az izgalomtól. Bennem a félelem és az izgalom egyaránt keveredett, ami remegést váltott ki. A gondolataimban a szavai jártak, de közben próbáltam memorizálni a helyet, ahol megyünk, mert lehetségesnek tartottam, hogy ha egyszer sikerül megszöknöm, ezen az "úton" kell visszatalálnom, ha haza akarok jutni. Már ha hazajutok valaha.. Az házban tett kijelentése után szinte már kételkedtem abban is, hogy a mai napot élve megúszom. "Itt az idő kicsi lány." Jó értem, de mire?? Szimplán csak elvisz valahova?? Vagy ma akar megölni?? Esetleg más tervei vannak velem?? Belegondolni se mertem a többibe.. De miért pont én?? Mit tettem?? Közöm nincs ennek az embernek az életéhez és a szeretteimnek sincsen.. Apám se tett neki semmi rosszat. Miért nekem kell szenvednem??
Egyik fa a másik után. Kisebb sziklák, emelkedések, amit nem lehet könnyű megmászni, ha van egy lány a kezedben. Egyre gyorsabban vette a levegőt, fáradtnak tűnt, de nem akart megállni. Nem tehette meg, hogy egy percet is elpazaroljunk a számára felesleges pihenőre.
Mióta elindultunk a szitkozódáson kívül más szavakat nem nagyon hallottam tőle. Pedig ha nem lenne ez a kendő a számon, sok mindent kérdeznék tőle. Nem érdekel már, hogy veszélyben vagyok, ha bármit is kérdezek. Anélkül is elég pocsékul érzem magam, most ha még egy kis veszély is társul mellé, már igazán nem kottyan meg. Sok mindent meg kell még tudnom erről az emberről. A levél, amit olvastunk.. A családja.. Az ok, ami miatt ezt teszi.. Bármennyire is tudom, hogy min ment keresztül, nem tudtam sajnálatot érezni iránta. Már nem. Mikor átfutott az agyamon, hogy mi történt vele, rögtön beugrott az is, hogy mit tett ő velünk. Utáltam.. Egyszerűen ki nem állhattam ezt a férfit.
Pár perc múlva világosságot láttam az erdő végén. Lassan már hallottam a tenger zaját és a sirályokat. Mikor kiléptünk az erdőből, a napfény átjárta az egész testemet. Szinte simogatott a sok napsugár. Körbenéztem, kerestem a tengert a szememmel, de meglepetésemre sokkal mélyebben volt, mint gondoltam. Igen egy magas parton álltunk, egy sziklaszirten. Gyönyörű volt, bár ez most nem igazán vigasztalt. A szirt végére ment, és lassan lerakott a földre.
- Te most itt maradsz és csöndben leszel, világos?! - kérdezte ingerülten. Hülye kérdés volt, mert amúgy se tudtam volna felállni és menni sem, és hiába kiabáltam volna, itt úgyse hallja meg senki, de hogy lássa, "világos", bólintottam.
Elindult a szirt szélére, letérdelt és elkezdett mászni a kiálló sziklákon lefelé. Kíváncsian hallgattam, hogy mikor esik bele a tengerbe. Lehet, hogy gonosz vagyok, de ez volt a legnagyobb kívánságom. Milyen jó lenne, ha végleg eltűnne a hullámok között.
Alig tűnt el negyed órája, már mászott is vissza. Közelebb jött hozzám és lehajolt.
- Most felveszlek a hátamra, kapaszkodj erősen és maradj nyugton! Ha egy rossz mozdulatod is lesz mindketten beleesünk a vízbe. Nem látszik, de a víz alatt sziklák vannak. Gondolom nem akarod egy hegyes sziklán végezni, szóval fogj erősen - mondta látszólag normálisan. Biztos vagyok benne, hogy csak magát féltette, azért beszélt velem így, de engedelmeskedtem. Tényleg nem akartam sziklák közé kerülni.
Erősen szorítottam és szinte imádkoztam, hogy ne vétsen el egyetlen lépést sem. Nem volt olyan meredek, mint amilyenre számítottam, de így is féltem. Egy szikla, és még egy. Kétszer megcsúszott a lába, de sikerült megkapaszkodnia és nem estünk le. Legnagyobb meglepetésemre egy barlang volt a célunk a sziklák között, a szirt oldalában. Alattunk még csobogott a tenger vize, de itt már biztos helyen voltunk, nem eshettünk le. Nem másztunk nagyon le, maximum 5 métert, de az is egy örökkévalóságnak tűnt.
Lerakott a földre, és megdicsért. Először normálisan beszél velem, aztán meg ez.. Ez volt az a pillanat, mikor nem tudtam, hogy rettegjek-e, mert csak azért ilyen velem mert ezek az utolsó perceim, vagy örüljek ennek, mert szimplán csak olyan a hangulata. Lényegtelen volt végülis, de elég rendesen ledöbbentem.
Beljebb ment és körülnézett a barlangban. Látszólag kicsi és lakatlan volt.. Egy állat sincs, ami letudna ide mászni. Vagyis nagyobb testű állat nincs olyan, max kígyók meg ilyenek, de nem aggódtam miattuk.
Mikor erről ő is megbizonyosodott, felém indult, lehajolt és levette a kendőt a számról. Leült velem szemben, kivett a zsebéből egy almát és felém dobta. Igaz, hogy a gyomoridegtől étvágyam nem volt, de azért jól esett beleharapni és elnyammogni. Kérdezhettem volna, itt volt rá az alkalom, de túl fáradt voltam már faggatózni. Helyette lefeküdtem és becsuktam a szememet.
Éreztem, hogy sokáig néz, majd nyugodt hangon megszólalt:
- Pihenj csak, még várunk..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése