32. fejezet

  A történtek után visszamentünk a házba és magunkra zártuk az ajtót. Az ablakot becsuktuk, majd míg James felhívta a szüleit, hogy had maradjon estére, én törökülésben leültem a szőnyegre és csak bámultam magam elé. A gondolataimat kitöröltem, üres fejjel néztem a földet. 

  Miután James lerakta a telefont, odalépett elém és leült velem szemben. Közelebb csúszott, majd a két kezével magához húzott. Egy sebtapasszal beragasztotta a sebet a fejemen, és nyomott egy puszit a homlokomra. Mikor ránéztem, a szeme csillogott, láttam benne a félelmet és az aggodalmat. 
- Köszönöm - mondtam neki halkan. 
- Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb - válaszolta. Éreztem a hangjában a dühöt és az elkeseredettséget. - Ki tudja mit tett volna veled az az alak.. 
- De itt voltál, segítettél és szerencsére nem történt semmi komolyabb.. 
- De mi van ha elkések..?!
- Ne gondolj arra, hogy mi lett volna.. Nem lett semmi bajod és nekem sem. Ez a lényeg. Vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi..
- Holly, egyszer már majdnem megöltek téged is, és engem is. Nem akarlak még egyszer veszélyben tudni. Ne mondd azt, hogy nem történt semmi, mert igenis történt és ezt nem lehet csak úgy a semmibe venni.. Betörtek a házatokba.. Az az ember bántott téged.. - a hangja elcsuklott és láttam, ahogy egy könnycsepp csordul ki a szeméből. - Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy bajod essen, nem akarom még egyszer átélni azt az egészet, mint akkor, se semmi hasonlót.. Ha neked valami bajod esne.. Én.. - zokogott.
- Hé..- mondtam neki csendesen és magamhoz öleltem. - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Ez most csak egy baleset volt, nem lesz több ilyen..
- Nem tudhatod mit akart az az ember.. Lehet, hogy visszajön.. Szóltam apámnak is, hogy intézkedjen a rendőrségen. Megtalálják, és sittre kerül, bárki is volt az..
- Kérlek ne! - nyögtem ki rémülten és gyorsan. Nem szabad erről tudniuk.. Senkinek sem szabad.. - Hívd vissza őket és mondd meg nekik is, hogy ez csak egy kis baleset volt, semmi komoly. 
- Holly, te miről beszélsz?? Megőrültél?? Veszélyben vagy! 
- Nem, nem vagyok - tiltakoztam, mire ő mélyen a szemembe nézett.
- De igen, és ne veszekedj velem. Joguk van tudni, meg kell hogy védjenek. Egyedül nem tudlak, segítség kell.
- Nekem nem kell segítség és neked sem kell ezzel foglalkoznod! - tört ki belőlem. Nem akartam, hogy tudja.. Meg akartam védeni. - Nem akarom, hogy ezt az egészet olyan nagy dobra verjétek!
- Na jó, látom te tényleg beütötted a fejed.. - állt fel. - Kimegyek a konyhába és hozok neked egy pohár vízet. Addig maradj itt. 
  Hirtelen eszembe jutott a levél, amit a konyhaasztalon hagytam. Felugrottam, de olyan gyorsan, hogy megszédültem és elvesztettem az egyensúlyomat. Ő pont az utolsó pillanatban kapcsolt és még el tudott kapni, mielőtt a földre estem volna. 
- Kérlek ne menj be a konyhába. - kértem.
- Miért??
- Csak.. Nem szeretném - válaszoltam. Semmi normális indok nem jutott az eszembe. 
- Jó, rendben, de akkor legalább ülj le a kanapéra..

  Leültünk. Én hol a földre, hol rá néztem. Nem szabad tudnia róla. Nem lehet. Viszont ő már kiismert annyira, hogy észrevegye rajtam, hogy valami nincs rendben.  
- Holly, én érzem, hogy valamit nem mondasz el nekem. Pedig tudod, hogy bennem megbízhatsz. Bármikor, bármit elmondhatsz. Mindent szeretnék tudni, ami veled kapcsolatos.
- Nincs semmi, amiről tudnod kéne.. - próbáltam őszintének tűnni.
- Nem úgy látom..
- Te most direkt kötekszel velem?? Ha azt mondom, hogy nincs, akkor nincs..
- Miért kapod fel így a vizet?? 
- Mert utálom, ha kérdezősködnek - vágtam hozzá.
- Azt hittem, hogy azzal, hogy a barátod vagyok, elnyertem a jogot ahhoz, hogy mindent tudjak rólad. De akkor tévedtem.. Ne haragudj.. - mondta. Magához akart ölelni, de én ellöktem magamtól.

A szívem egy óriásit dobbant, a lelkem fájt legbelül. Igaza volt. Mindenben. Szükségem volt a segítségére. Nagyon is. És igenis joga volt tudni mindenről. De beleőrülnék abba, ha megint bajba keverném. Akárhogyan is, de ha az az ára, akkor inkább megbántom, minthogy valami baja essen. Ezt most magamnak kell megoldanom.

- Kérlek menj el.. - mondtam suttogva. A könnyeimet alig bírtam visszatartani. 
- Nem hagylak itt..
- James. Menj haza. Egyedül szeretnék lenni..
- Nem megyek sehova.
- De igen. Most. Azonnal. Kérlek. 
- Nem tehetem, szeretlek. 

Magához akart húzni újra, de még nagyobbat löktem rajta. Erősnek kellett maradnom. Nem láthatta meg rajtam, hogy darabokra hullok szét legbelül, amiért ezt kell tennem vele. Összeszedtem minden erőmet és kiböktem a legnagyobb hazugságot, amit valaha mondtam.

- Nincs rád szükségem. Nincs igazad semmiben. Csak felidegesítesz.. Utállak! Nem akarlak látni. Menj el!
- Tényleg ezt akarod?? - kérdezte, miközben könnyek csillogtak a szemében és értetlenül nézett rám. A fájdalom még jobban belém hasított.
- Igen ezt. - válaszoltam, mire felállt, homlokon puszilt és kiment a nappaliból. Egy pillanatra megállt a folyosón sóhajtott egyet és sírni kezdett. Mikor hallottam a bejárati ajtó kattanását én is elkezdtem eszeveszettül zokogni. Megbántottam azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretek. Sose fogja nekem megbocsátani..

A szél befújt a résnyire kinyitott konyhaablakon és felkapta az asztalon lévő papírdarabot. Az csak szállt és szállt, majd jobbra-balra libbenve szépen, lassan, nyugodtan hullott le a földre. A számomra már ismerős betűk a papíron úgy égtek, mint a gondolataimban. 
" Ha azt hitted, 1 év után megszabadulsz tőlem, nagyon nagyot tévedtél kisasszony. Visszatértem, hamarosan újra találkozunk."