30. fejezet

  Napok, hetek, hónapok múltak el azóta, mióta ezek az események történtek. Talán mondanom sem kell, hogy az életem gyökerestől megváltozott. Miután kiengedtek a kórházból még hetekig nem mehettem sehova, amit nem bántam, mert James és Amanda szinte minden nap otthon voltak velem. Idő közben visszamentem a suliba tanulni. Elterveztem, hogy ezentúl teljesen másképp folytatom az életemet. Új ember lettem, aki sokkal jobban odafigyel másokra, mégis úgy gondoltam, hogy óvatosabb leszek, nem leszek annyira nyitott, mint voltam, így nem tudnak majd megbántani olyan dolgokkal, amiket nem tudnak rólam. Új lappal kezdtem, bár mindenki tudott a történtekről az újság és a pletykák miatt, és sokszor kérdeztek róla, hogy megtudják mi is történt valójában, de én nem beszéltem sose senkinek semmiről. Sokszor eljártam pszichológushoz, hogy kibeszéljem magamból azt, ami bánt és nyomaszt, de nem voltam képes egy idegennek az összes érzésemet elmondani, hiszen semmi köze nincs az életemhez és egyáltalán nem bíztam meg benne. Mellesleg mindig csak nyomta a szakszövegét és mikor mondtam neki valamit, úgy fürkészett a tekintetével, mintha mindent tudna, és csak azt várja, hogy én mondjam el neki a teljes igazságot, amire persze várhatott. Valójában, ami a legjobban nyomasztott, az a félelmem volt, hogy valamikor újra megtörténik ez az egész, és megint elszakítanak a családomtól, halálfélelemben tartva egy elhagyatott helyen. Minden este rémálmok gyötörtek, és mindig meghaltam az álmok végén, egy késszúrás, egy golyó, vagy egy hosszú zuhanás utáni becsapódás által. Nem, nem őrültem meg. Csupáncsak rettegek a múltban történt dolgoktól. 

  Az új osztályom hamar befogadott, aminek nagyon örültem, de mégsem éreztem jól magam. Bármennyire kedvesek és figyelmesek voltak velem, láttam a szemükben a szánalmat, sajnálatot, és néhányukéban a félelmet is. Sokan közeledtek felém, főleg a fiúk, de ők is valószínűleg csak az izgalmat keresték az életemben, mert mikor kiderült, hogy teljesen normális életet élek és az életem filmbe illő részeinek vége, már nem is nagyon érdekeltem őket. Viszont a legtöbben pont emiatt távolodtak el tőlem, mert féltek, hogy őket is belekeverem, vagy velük is történnek hasonló dolgok. Természetesen ezt nem feltűnően akarták kimutatni, de sikerült nekik. Sokáig kerülgettek, mikor megláttak megfordultak és úgy tettek, mintha nem vettek volna észre, de nem hibáztatom őket. Én se szívesen lennék egy olyan lány közelében, akivel szinte csak rossz dolgok történtek..
  Akik viszont az agyamra mentek, azok a pletykagépei az iskolának és egyéb kíváncsiskodó népek, akik elég érdekesnek tartottak és nyomon követték szinte minden lépésemet. Sajnos az utóbbi időben nekik is, mint a fiúknak, csalódást kellett, hogy okozzak, hiszen már lassan több, mint egy éve, hogy az életem vissza próbál térni a rendes kerékvágásba. Igen, próbál, mert az utóbbi időben az álmaimon kívül volt még valami, ami nem hagyott nyugodni.

  Az a nap is, mint mindegyik, egy teljesen normális napnak indult, de mégsem volt az. Egy évvel ezelőtt pont ezen a napon tűntem el a városból. Az iskolában szinte mindenki ugyanúgy viselkedett velem, csak páran emlékeztettek erre a szörnyűségre, amire még azóta is tisztán emlékszek. Tanítás után James kint várt a suli előtt a kocsijával. 
- Szia - köszöntem neki mielőtt beültem mellé és megcsókoltam. 
- Helló, milyen napod volt?? - kérdezte, miközben beindította a kocsit.
- Pont, mint az összes..
- Hosszú és unalmas??
- Hosszú és agytépő - válaszoltam, miközben figyeltem az embereket az utcában és gondolatban visszaemlékeztem minden egyes személyre, aki hozzám vágta ma, hogy ez az a nap.
- Holly, figyelj rám..-mondta, miközben az kezét a kezemhez csúsztatta és az ujjait az én ujjaim köré fonta - Tudom, hogy nehéz ezt neked végigcsinálni minden nap, főleg ma. De remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ami bánt, és megpróbáljuk majd ketten megoldani a dolgokat. Hidd el, úgy neked is könnyebb.
- Tudom és köszönöm - mosolyogtam rá a lehető leghatározottabb mosolyommal.
- Rendben. Én csak aggódok miattad és látom rajtad, hogy nehezen birkózol meg vele..
- Ne aggódj miattam. Minden rendben.
- De aggódok, mert szeretlek..
- Én is téged - mondtam, és nyomtam egy puszit az arcára, bízva benne, hogy így ejti ezt a témát.
Sokáig csak néztük az utat, majd lassan megérkeztünk a házunkhoz.
- Akkor áll az esti vacsi és a mozi?? - kérdezte, miután kivettem a táskámat a hátsó ülésről.
- Nem kajálhatnánk inkább itthon?? Nincs kedvem sehova se menni.. 
- De, persze.. Akkor 8ra itt vagyok - válaszolta, majd adott egy búcsú csókot és elindult a város felé.

  Pár másodpercig még kint álltam az út mellett és néztem az egyre távolodó kocsit, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Boby boldogan ugrált körbe, miközben kinyitottam a kaput. Már nem volt olyan kicsi, így majdnem fellökött, miközben sétáltam fel a terasz lépcsőjén. Éppen vettem elő a kulcsot, mikor megláttam a lábtörlőn lévő újságot. Lehajoltam érte, de abban a pillanatban mikor felvettem, egy levél esett ki a lapjai közül, ami nekem volt címezve. Gondoltam, majd később felbontom, ezért leraktam a konyhaasztalra, és elmentem letusolni és átöltözni. Jól esett kicsit felfrissülni egy ilyen nap után. 
  Miután rendbe tettem magam lementem, és el kezdtem csinálni a vacsorát. Szerencsére egyedül voltam otthon, így nem zavart meg benne senki. Mikor már a lassagne is a sütőben volt, leültem és kíváncsian fürkésztem a levelet. Feladó nem volt ráírva, házszám sem, csak a nevem. Felbontottam, kivettem belőle a papírt és olvastam. Éreztem, ahogy lesápadok, a szívem egyre gyorsabban ver, és kis híján a torkomban. Mire a végére értem, még a vér is megfagyott az ereimben.