- Kérlek vedd fel a telefont.. - suttogtam, miközben tárcsáztam James számát. Tudtam, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy megteszi, mert ez már legalább a tizedik próbálkozásom volt, és eddig mindig kisípolt a vonal. Valószínűleg nagyon haragszik rám és nem akar velem beszélni, ezért kapcsolta ki a telefonját.
- "A hívott szám jelenleg nem elérhető, kérjük ismételje meg hívását később." - hallottam már sokadjára, de nem adtam fel. Ha James nem, majd Amanda felveszi.
Kikerestem a névjegyzékből a számát és megcsörgettem. A válasz hamarabb érkezett, mint hittem volna.
- Szia Holly, mi újság?? Miért hívtál fel ilyen későn?? Baj van?? - kérdezte fáradt hangon. Biztosan felkeltettem.. Elvégre hajnali 2 óra van.
- Szia, ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, csak arra szeretnélek megkérni, hogy Jamesnek add oda a telefont, ha a közelben van. Összevesztünk nagyon, és nem szeretnék így elaludni, hogy nem kértem tőle bocsánatot.
- Rendben, egy pillanat és odaadom - válaszolta. Hallottam, ahogy félresöpri magáról a takarót és a lábával a mamuszáért nyúl, amit aztán sikerül is neki magához húznia. Elcsoszog az ajtóig, kinyitja, kisétál és átkopog a mellette lévő szobába. Csend van. Sóhajt egyet, és megpróbálkozik még egyszer, majd miután az a próbálkozása is kudarcba fulladt, megfogja a kilincset és lenyomja. Kattan a kilincs, hallom ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik, majd újra csend. Nagy levegőt vesz. - Sajnálom Holly, nem tudom adni. Nincs itthon.
- Azért köszi, és még egyszer bocsánatot kérek, amiért felhívtalak. Jó éjszakát Amanda - mondtam és már éppen le akartam rakni, mikor még hirtelen beleszólt.
- Várj Holly, biztos minden rendben?? - kérdezte. Az ajtón lévő papírdarabkára néztem, és már-már a sírás fojtogatott, de nem akartam neki kitálalni, ezért erőt vettem magamon.
- Persze, minden a legnagyobb rendben. Szép álmokat! - válaszoltam, majd kinyomtam.
Aznap este csak forgolódtam az ágyamban, nem aludtam semmit. Hol az ajtómra, hol az ablakomra néztem. Kint villogtak a rendőrautók és hallottam ahogy a rendőrök beszélgetnek. De nem is a hangok, vagy a fények zavartak, hanem maga a tudat, hogy lehet, hogy éppen most veszítettem el Jamest, és lehet, hogy lassacskán a családomat is elfogom, ha ez így folytatódik. Persze perpillanat ez a veszély nem fenyegetett, hiszen ki lenne olyan bolond, hogy egy egész csapat rendőrrel körülvett ház felé rohangáljon, pont, mikor őt keresik?? Pontosan.. Senki.
Viszont ha James nem haza ment, akkor hová?? És miért nem veszi fel a telefonját?? Elhiszem, hogy feldúlt, hogy megbántottnak és csalódottnak érzi magát miattam, de ez akkor sem ok arra, hogy eltűnjön, főleg ha tudja, hogy jelenleg ő is nagy veszélynek lehet kitéve. Hiszen nekiugrott annak az embernek, így lehet, hogy ő is felkerült a listára, mint kiszemelt áldozat. Remélem hamar hazamegy és nem csinál hülyeséget.
Ebbe még belegondolni is szörnyű volt, de az az ember ha visszatérni visszatudott, akkor bármire képes és erősebb lehet, mint valaha, de lehet, hogy csak valaki újra az idióta poénját játssza velünk. Talán ez lenne a legjobb, még ha erre nem sok esély is van, hiszen az az ember rám támadt, ezzel jelezve, hogy ki ő és hogy figyel minden pillanatban, tudja, hogy mikor vagyok egyedül. Ennek ellenére pár hónappal ezelőtt volt már rá példa, hogy megpróbáltak velem játszani. Mindig akaratlanul mosolyogni kezdek, mikor felidézem azt a 2 srácot az iskolában, akik leveleket írtak nekem és minden reggel még mielőtt beértem volna az iskolába, a helyemre raktak egyet. Azokban a levelekben is hasonló mondatokkal találkoztam, mint ami ebben a legutóbbi levélben található, csak éppen ők nem tudhatták azt, hogy ezt az írást bárhonnan felismerem, mint ahogy drága Erik kézírását is, mivel ott ült mellettem szinte minden irodalom órán. A fiúk bebukták, de az érzés, hogy ezt megtették velem, megmaradt bennem. Mégis csupán csak szánalommal tudtam rájuk gondolni, nem pedig dühvel, hiszen elég bunkó és szánalmas dolog volt ezt tenni, a próbálkozásuktól - fura módon - mégis mindig jó kedvem lett. Elvégre jó lehet az új, fura lány eleve botrányos életét még rosszabbá tenni.. Vicces.. Ja nem.
A büntetésüket mindenesetre megkapták, mert anyum jóvoltából 3 héten keresztül nekik kellett kitakarítani az iskolánk összes mosdóját, beleértve a wc-ket és az öltözők nagy részét is. Talán ez volt a legmulatságosabb az egészben.
- Seggfejek - suttogtam, miközben a telómért és a fülhallgatómért nyúltam. Szerettem volna másra gondolni és ebben perpillanat csak egy jó zene segíthetett. A zene elindult, a szememet lecsuktam és elkezdtem kitisztítani a fejemet. Mint már észrevehettétek párszor, elég agyalós típus vagyok és nekem rengeteg idő kellett ahhoz, hogy letudjak úgy ülni valahova és csak nézni valamit, hogy közben nem gondolok semmire. Az elmúlt hónapban viszont ez egyre kevésbé jelentett problémát, aminek személy szerint én nagyon örültem és büszke voltam magamra. Úgy éreztem, hogy végre valami olyanra is képes vagyok, ami eddig nem ment és ha ezt meg tudtam csinálni, akkor mást is gyerekjáték lesz és itt legfőképpen a bajkeverő képességem kiiktatására gondoltam, de sajna annak az ereje ugyanolyan maradt.
A zene úgy hatott rám, ahogyan hatnia kellett és így ha nem is aludtam ki magam teljesen, de legalább pihentem egy kicsit reggelig. A rendőrök ahogyan ígérték, békén hagytak egészen addig, amíg fel nem öltöztem, meg nem reggeliztem és engedélyt nem kaptak anyumtól, hogy most már kihallgathatnak. Kimentem a ház elé és megpróbáltam minden kérdésükre normális, lényegre törő választ adni. Úgy voltam vele, hogy az csak jó, ha tudnak a betörés minden pillanatáról, mert a családom biztonsága volt jelenesetben számomra a legfontosabb. Megemlítettem a kicsapódott ablakot és James magánakcióját is, de a levélről egy szót sem ejtettem. Megkérdezték, hogy bántott-e, amire igennel válaszoltam és megmutattam nekik a lila foltot az oldalamon illetve a tapaszt a fejemen. Megkérdezték még többek között azt is, hogy nem láttam-e véletlenül valami tárgyat a történtek után az udvaron, vagy a házban, ami eddig nem volt ott, és esetleg nyomként szolgálhatna. Egy kis gondolat felelevenítés után eszembe jutott a kapucni. A kapucni, amit Boby tépett le az alak pulóveréről. Elnézést kértem és hátrafutottam a kutyaházhoz.
Ami meglepett, az az volt, hogy Boby csak feküdt a földön a háza előtt, és még a fejét se fordította felém, mikor a közelébe mentem. Odasiettem, leguggoltam hozzá és elkezdtem simogatni, hátha arra reagál valamit, de semmi jel.
- Kérem valaki segítsen!! - kiabáltam ahogy csak tudtam. Bepánikoltam. Megfordítottam, a szeme csukva volt. Nem szuszogott. Teljesen mozdulatlanul feküdt. Elkezdtem a bundájába tapogatózni, hátha valahol érzem a szíve dobogását, de nem éreztem semmit. Megpróbáltam a nyakánál is, hátha az érnél megérzem, de semmi. Ahogy a nyakörvénél tapogatóztam egy kis cetli csúszott ki onnan.
"A kutya már nem fog az utamba állni, ha nem figyelsz, a többiek is így járnak."
A cetli kiesett a kezemből, a szemembe könnyek szöktek, a fejem lüktetett az idegtől.
- Ne tedd ezt velem kérlek, nem hagyhatsz itt - sírtam, miközben a fejemet belefúrtam a bundájába, ami felitatta a könnycseppeket.
- KÉREM VALAKI SEGÍTSEN!!! - üvöltöttem, akkor már a torkom szakadtából. Felállhattam volna és elmehettem volna segítségért, de képtelen voltam rá. Csak feküdtem a kutya mellett és zokogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése