2013. november 17., vasárnap

34. fejezet




  - Kérlek vedd fel a telefont.. - suttogtam, miközben tárcsáztam James számát. Tudtam, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy megteszi, mert ez már legalább a tizedik próbálkozásom volt, és eddig mindig kisípolt a vonal. Valószínűleg nagyon haragszik rám és nem akar velem beszélni, ezért kapcsolta ki a telefonját.
- "A hívott szám jelenleg nem elérhető, kérjük ismételje meg hívását később." - hallottam már sokadjára, de nem adtam fel. Ha James nem, majd Amanda felveszi.
  Kikerestem a névjegyzékből a számát és megcsörgettem. A válasz hamarabb érkezett, mint hittem volna.
- Szia Holly, mi újság?? Miért hívtál fel ilyen későn?? Baj van?? - kérdezte fáradt hangon. Biztosan felkeltettem.. Elvégre hajnali 2 óra van.
- Szia, ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, csak arra szeretnélek megkérni, hogy Jamesnek add oda a telefont, ha a közelben van. Összevesztünk nagyon, és nem szeretnék így elaludni, hogy nem kértem tőle bocsánatot.
- Rendben, egy pillanat és odaadom - válaszolta. Hallottam, ahogy félresöpri magáról a takarót és a lábával a mamuszáért nyúl, amit aztán sikerül is neki magához húznia. Elcsoszog az ajtóig, kinyitja, kisétál és átkopog a mellette lévő szobába. Csend van. Sóhajt egyet, és megpróbálkozik még egyszer, majd miután az a próbálkozása is kudarcba fulladt, megfogja a kilincset és lenyomja. Kattan a kilincs, hallom ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik, majd újra csend. Nagy levegőt vesz. - Sajnálom Holly, nem tudom adni. Nincs itthon.
- Azért köszi, és még egyszer bocsánatot kérek, amiért felhívtalak. Jó éjszakát Amanda - mondtam és már éppen le akartam rakni, mikor még hirtelen beleszólt.
- Várj Holly, biztos minden rendben?? - kérdezte. Az ajtón lévő papírdarabkára néztem, és már-már a sírás fojtogatott, de nem akartam neki kitálalni, ezért erőt vettem magamon.
- Persze, minden a legnagyobb rendben. Szép álmokat! - válaszoltam, majd kinyomtam.

  Aznap este csak forgolódtam az ágyamban, nem aludtam semmit. Hol az ajtómra, hol az ablakomra néztem. Kint villogtak a rendőrautók és hallottam ahogy a rendőrök beszélgetnek. De nem is a hangok, vagy a fények zavartak, hanem maga a tudat, hogy lehet, hogy éppen most veszítettem el Jamest, és lehet, hogy lassacskán a családomat is elfogom, ha ez így folytatódik. Persze perpillanat ez a veszély nem fenyegetett, hiszen ki lenne olyan bolond, hogy egy egész csapat rendőrrel körülvett ház felé rohangáljon, pont, mikor őt keresik?? Pontosan.. Senki.
  Viszont ha James nem haza ment, akkor hová?? És miért nem veszi fel a telefonját?? Elhiszem, hogy feldúlt, hogy megbántottnak és csalódottnak érzi magát miattam, de ez akkor sem ok arra, hogy eltűnjön, főleg ha tudja, hogy jelenleg ő is nagy veszélynek lehet kitéve. Hiszen nekiugrott annak az embernek, így lehet, hogy ő is felkerült a listára, mint kiszemelt áldozat. Remélem hamar hazamegy és nem csinál hülyeséget. 

  Ebbe még belegondolni is szörnyű volt, de az az ember ha visszatérni visszatudott, akkor bármire képes és erősebb lehet, mint valaha, de lehet, hogy csak valaki újra az idióta poénját játssza velünk. Talán ez lenne a legjobb, még ha erre nem sok esély is van, hiszen az az ember rám támadt, ezzel jelezve, hogy ki ő és hogy figyel minden pillanatban, tudja, hogy mikor vagyok egyedül. Ennek ellenére pár hónappal ezelőtt volt már rá példa, hogy megpróbáltak velem játszani. Mindig akaratlanul mosolyogni kezdek, mikor felidézem azt a 2 srácot az iskolában, akik leveleket írtak nekem és minden reggel még mielőtt beértem volna az iskolába, a helyemre raktak egyet. Azokban a levelekben is hasonló mondatokkal találkoztam, mint ami ebben a legutóbbi levélben található, csak éppen ők nem tudhatták azt, hogy ezt az írást bárhonnan felismerem, mint ahogy drága Erik kézírását is, mivel ott ült mellettem szinte minden irodalom órán. A fiúk bebukták, de az érzés, hogy ezt megtették velem, megmaradt bennem. Mégis csupán csak szánalommal tudtam rájuk gondolni, nem pedig dühvel, hiszen elég bunkó és szánalmas dolog volt ezt tenni, a próbálkozásuktól - fura módon - mégis mindig jó kedvem lett. Elvégre jó lehet az új, fura lány eleve botrányos életét még rosszabbá tenni.. Vicces.. Ja nem. 
A büntetésüket mindenesetre megkapták, mert anyum jóvoltából 3 héten keresztül nekik kellett kitakarítani az iskolánk összes mosdóját, beleértve a wc-ket és az öltözők nagy részét is. Talán ez volt a legmulatságosabb az egészben.  

  - Seggfejek - suttogtam, miközben a telómért és a fülhallgatómért nyúltam. Szerettem volna másra gondolni és ebben perpillanat csak egy jó zene segíthetett. A zene elindult, a szememet lecsuktam és elkezdtem kitisztítani a fejemet. Mint már észrevehettétek párszor, elég agyalós típus vagyok és nekem rengeteg idő kellett ahhoz, hogy letudjak úgy ülni valahova és csak nézni valamit, hogy közben nem gondolok semmire. Az elmúlt hónapban viszont ez egyre kevésbé jelentett problémát, aminek személy szerint én nagyon örültem és büszke voltam magamra. Úgy éreztem, hogy végre valami olyanra is képes vagyok, ami eddig nem ment és ha ezt meg tudtam csinálni, akkor mást is gyerekjáték lesz és itt legfőképpen a bajkeverő képességem kiiktatására gondoltam, de sajna annak az ereje ugyanolyan maradt. 
  A zene úgy hatott rám, ahogyan hatnia kellett és így ha nem is aludtam ki magam teljesen, de legalább pihentem egy kicsit reggelig. A rendőrök ahogyan ígérték, békén hagytak egészen addig, amíg fel nem öltöztem, meg nem reggeliztem és engedélyt nem kaptak anyumtól, hogy most már kihallgathatnak. Kimentem a ház elé és megpróbáltam minden kérdésükre normális, lényegre törő választ adni. Úgy voltam vele, hogy az csak jó, ha tudnak a betörés minden pillanatáról, mert a családom biztonsága volt jelenesetben számomra a legfontosabb. Megemlítettem a kicsapódott ablakot és James magánakcióját is, de a levélről egy szót sem ejtettem. Megkérdezték, hogy bántott-e, amire igennel válaszoltam és megmutattam nekik a lila foltot az oldalamon illetve a tapaszt a fejemen. Megkérdezték még többek között azt is, hogy nem láttam-e véletlenül valami tárgyat a történtek után az udvaron, vagy a házban, ami eddig nem volt ott, és esetleg nyomként szolgálhatna. Egy kis gondolat felelevenítés után eszembe jutott a kapucni. A kapucni, amit Boby tépett le az alak pulóveréről. Elnézést kértem és hátrafutottam a kutyaházhoz. 

  Ami meglepett, az az volt, hogy Boby csak feküdt a földön a háza előtt, és még a fejét se fordította felém, mikor a közelébe mentem. Odasiettem, leguggoltam hozzá és elkezdtem simogatni, hátha arra reagál valamit, de semmi jel. 
- Kérem valaki segítsen!! - kiabáltam ahogy csak tudtam. Bepánikoltam. Megfordítottam, a szeme csukva volt. Nem szuszogott. Teljesen mozdulatlanul feküdt. Elkezdtem a bundájába tapogatózni, hátha valahol érzem a szíve dobogását, de nem éreztem semmit. Megpróbáltam a nyakánál is, hátha az érnél megérzem, de semmi. Ahogy a nyakörvénél tapogatóztam egy kis cetli csúszott ki onnan. 
"A kutya már nem fog az utamba állni, ha nem figyelsz, a többiek is így járnak."
A cetli kiesett a kezemből, a szemembe könnyek szöktek, a fejem lüktetett az idegtől. 
- Ne tedd ezt velem kérlek, nem hagyhatsz itt - sírtam, miközben a fejemet belefúrtam a bundájába, ami felitatta a könnycseppeket. 
- KÉREM VALAKI SEGÍTSEN!!! - üvöltöttem, akkor már a torkom szakadtából. Felállhattam volna és elmehettem volna segítségért, de képtelen voltam rá. Csak feküdtem a kutya mellett és zokogtam. 

2013. október 29., kedd

33. fejezet



  Egyedül maradtam. A nappaliból átsétáltam a konyhába. Az étel a sütőben szénné égett az események alatt, de már úgyis mindegy volt. Amúgy sem voltam éhes. Kiborítottam a lassagne-t a kukába és leültem az asztalhoz. Egyre csak gyülemlett bennem a feszültség és düh magam iránt. Utáltam magam, amiért ezt csináltam Jamesszel. Ő volt számomra az egyetlen, a legfontosabb és én ellöktem magamtól egy levél miatt. Egy levél miatt, ami egy betörést kezdeményezett, egy merényletet ellenem. És most, hogy ő elment, végleg egyedül vagyok. Akár el is vihetnek, akár meg is ölhetnek.. Mit számít már?? Megérdemelném azt a fájdalmat, amit neki okoztam. 

  Fél órával később szirénázást hallottam a házunk előtt. Kinéztem az ablakon. A rendőrség megérkezett, együtt anyummal, és a testvéreimmel. James tényleg elmondott mindent a szüleinek és a nagy felhajtásban anyumékhoz is eljutott a hír. 
- Minden rendben?! Jól vagy?? - rontott be anyum a házba. Ohh, ha tudná..
- Persze anyu, semmi bajom - mondtam neki közömbösen, de látszólag nem hitte el, ezért még gyorsan hozzátettem. - Még szerencse, hogy James itt volt.
- És ő most hol van?? - kérdezte, miközben körbenézett a konyhában, hátha a nagy sietségben nem vette észre. 
- Elment.
- Itt hagyott egyedül?! - kikerekedtek a szemei. - Ez nem vall rá..
- Összevesztünk anyu. Megkértem, hogy menjen el.. - még szép is lett volna, ha csak kérem. De nem. Hazudtam neki. Megbántottam.
  Anyum hitetlenkedve nézett rám. Nem értette, hogy egy ilyen helyzetben, mint ez, hogy hagyhatta itt egyedül valaki a barátnőjét, főleg ha az a barátnő, a saját lánya. Nem is érthette. Odaléptem hozzá és megöleltem. Bárhogy is volt, örültem annak, hogy itthon vannak, ő pedig annak, hogy látszólag tényleg nincs semmi bajom.

- Figyelj kicsim, tudom, hogy fáradt vagy, de szeretnélek megkérni egy apróságra - mondta, miután elengedtem a szorításomból. - Tudom, hogy megviselt ez az egész, de nem akarom, hogy a fiúk is átessenek rajta. Kicsik még, nem hiányzik nekik ez a felhajtás. Tudnál rájuk vigyázni addig, amíg én elintézek pár dolgot a rendőrökkel?? Valószínűleg majd te is kelleni fogsz nekik egy kihallgatásra.. Itt leszek a ház előtt, ha valami baj van. Sietek. Rendben??
- Persze anyu, menj csak. Majd szólj, ha mennem kell. 
- Szeretlek kicsim és köszönöm.
- Én is téged. 

  Habár anyum úgy akarta, hogy a fiúk estéje teljesen átlagos legyen, ezt bárhogy is akartam volna kivitelezni, nem hiszem, hogy összejött volna. A fiúk ugyanis odáig meg vissza voltak a villogó rendőrkocsiktól és a sok embertől, akik a házunk előtt álltak. 
- Kimehetünk Holly?? - kérdezte Jeremy, aki egész végig csak oda-vissza rohangált az ablak és a konyhaasztal között. 
- Szó sem lehet róla. Anyunak megígértem, hogy elmegyünk aludni, amíg ő elintézi a dolgokat.
- De nekünk eszünk ágában sincs aludni menni! - mondták mindketten egyszerre. - Kiszeretnénk menni Hollyyyy..!! 
- Bent biztonságosabb, mint kint a sötétben a sok ember között - mondtam, bár ebben nem voltam a legbiztosabb-,de ígérem, hogy ha most jók lesztek, akkor elintézem, hogy holnap tegyetek egy jó nagy kört a városban a rendőrautóval. Megegyeztünk??
 Elgondolkodva egymásra néztek, majd bólintottak. 
- De akkor se szeretnénk még aludni.
- Ha nem szeretnétek, akkor nem fogunk - mosolyogtam. - Válasszatok ki egy filmet, csinálok popcorn-t és mozizunk.
- Nem nem nem - lépett be anyum a konyhába.- Mindenki elmegy fürdeni, aztán befekszik a saját helyére és megpróbál aludni. Éjfél van.
- Ne mááár.. - válaszoltak erre a fiúk megintcsak egyszerre. Most komolyan.. Ezt gyakorolják??
- De igen és nincs vita. Nyomás - mondta anyum ellenkezést nem tűrő hangon, majd mikor a fiúk elindultak az emeletre hozzám fordult. - A kihallgatást áttették holnapra. Azt mondták, hogy hagynak pihenni. Pár napig itt lesznek, figyelik a házat. Nem kell aggódnod. Menj fel te is nyugodtan aludni. 
- Oké, csak még megnézek valamit - mosolyogtam, és elindultam a szekrény felé. 

Mikor láttam, hogy anyum kiment az ajtón, megfordultam és elkezdtem keresni a levelet. Megmertem volna rá esküdni, hogy az asztalon hagytam, de már mikor James elment és én átjöttem a nappaliból, akkor se volt ott. Körbenéztem a pulton, benéztem az asztal, és a székek alá, megnéztem a szemetesben, de nem találtam sehol. Gondoltam a fiúk vitték el, vagy anyum, de mikor megkérdeztem őket, mind azt válaszolták, hogy nem láttak semmiféle levelet. Feladtam, úgy voltam vele, majd másnap megkeresem. 

  Ránéztem az órára, ami 0:52t mutatott. Fürödni már nem volt kedvem, ezért elmentem átöltözni. Felhúztam a kedvenc alvós pólómat és a mamuszomat, és átcsoszogtam a fürdőszobából a szobámig. Beléptem az ajtón és felkapcsoltam a lámpát. Meglepően hideg volt odabent, nem emlékeztem, hogy kinyitottam volna az ablakot, de már semmiben sem voltam igazán biztos. Becsuktam, hogy ne fagyjak meg, majd megfordultam és az ágyam felé vettem az irányt. Lerúgtam magamról a mamuszokat és már éppen nyúltam a takarómért mikor megakadt valamin a szemem és ez a valami nem volt más, mint a fehér papírdarab az ismerős, hátborzongató írással, az ajtómra ragasztva. 

2013. október 27., vasárnap

32. fejezet



  A történtek után visszamentünk a házba és magunkra zártuk az ajtót. Az ablakot becsuktuk, majd míg James felhívta a szüleit, hogy had maradjon estére, én törökülésben leültem a szőnyegre és csak bámultam magam elé. A gondolataimat kitöröltem, üres fejjel néztem a földet. 

  Miután James lerakta a telefont, odalépett elém és leült velem szemben. Közelebb csúszott, majd a két kezével magához húzott. Egy sebtapasszal beragasztotta a sebet a fejemen, és nyomott egy puszit a homlokomra. Mikor ránéztem, a szeme csillogott, láttam benne a félelmet és az aggodalmat. 
- Köszönöm - mondtam neki halkan. 
- Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb - válaszolta. Éreztem a hangjában a dühöt és az elkeseredettséget. - Ki tudja mit tett volna veled az az alak.. 
- De itt voltál, segítettél és szerencsére nem történt semmi komolyabb.. 
- De mi van ha elkések..?!
- Ne gondolj arra, hogy mi lett volna.. Nem lett semmi bajod és nekem sem. Ez a lényeg. Vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi..
- Holly, egyszer már majdnem megöltek téged is, és engem is. Nem akarlak még egyszer veszélyben tudni. Ne mondd azt, hogy nem történt semmi, mert igenis történt és ezt nem lehet csak úgy a semmibe venni.. Betörtek a házatokba.. Az az ember bántott téged.. - a hangja elcsuklott és láttam, ahogy egy könnycsepp csordul ki a szeméből. - Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy bajod essen, nem akarom még egyszer átélni azt az egészet, mint akkor, se semmi hasonlót.. Ha neked valami bajod esne.. Én.. - zokogott.
- Hé..- mondtam neki csendesen és magamhoz öleltem. - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Ez most csak egy baleset volt, nem lesz több ilyen..
- Nem tudhatod mit akart az az ember.. Lehet, hogy visszajön.. Szóltam apámnak is, hogy intézkedjen a rendőrségen. Megtalálják, és sittre kerül, bárki is volt az..
- Kérlek ne! - nyögtem ki rémülten és gyorsan. Nem szabad erről tudniuk.. Senkinek sem szabad.. - Hívd vissza őket és mondd meg nekik is, hogy ez csak egy kis baleset volt, semmi komoly. 
- Holly, te miről beszélsz?? Megőrültél?? Veszélyben vagy! 
- Nem, nem vagyok - tiltakoztam, mire ő mélyen a szemembe nézett.
- De igen, és ne veszekedj velem. Joguk van tudni, meg kell hogy védjenek. Egyedül nem tudlak, segítség kell.
- Nekem nem kell segítség és neked sem kell ezzel foglalkoznod! - tört ki belőlem. Nem akartam, hogy tudja.. Meg akartam védeni. - Nem akarom, hogy ezt az egészet olyan nagy dobra verjétek!
- Na jó, látom te tényleg beütötted a fejed.. - állt fel. - Kimegyek a konyhába és hozok neked egy pohár vízet. Addig maradj itt. 
  Hirtelen eszembe jutott a levél, amit a konyhaasztalon hagytam. Felugrottam, de olyan gyorsan, hogy megszédültem és elvesztettem az egyensúlyomat. Ő pont az utolsó pillanatban kapcsolt és még el tudott kapni, mielőtt a földre estem volna. 
- Kérlek ne menj be a konyhába. - kértem.
- Miért??
- Csak.. Nem szeretném - válaszoltam. Semmi normális indok nem jutott az eszembe. 
- Jó, rendben, de akkor legalább ülj le a kanapéra..

  Leültünk. Én hol a földre, hol rá néztem. Nem szabad tudnia róla. Nem lehet. Viszont ő már kiismert annyira, hogy észrevegye rajtam, hogy valami nincs rendben.  
- Holly, én érzem, hogy valamit nem mondasz el nekem. Pedig tudod, hogy bennem megbízhatsz. Bármikor, bármit elmondhatsz. Mindent szeretnék tudni, ami veled kapcsolatos.
- Nincs semmi, amiről tudnod kéne.. - próbáltam őszintének tűnni.
- Nem úgy látom..
- Te most direkt kötekszel velem?? Ha azt mondom, hogy nincs, akkor nincs..
- Miért kapod fel így a vizet?? 
- Mert utálom, ha kérdezősködnek - vágtam hozzá.
- Azt hittem, hogy azzal, hogy a barátod vagyok, elnyertem a jogot ahhoz, hogy mindent tudjak rólad. De akkor tévedtem.. Ne haragudj.. - mondta. Magához akart ölelni, de én ellöktem magamtól.

A szívem egy óriásit dobbant, a lelkem fájt legbelül. Igaza volt. Mindenben. Szükségem volt a segítségére. Nagyon is. És igenis joga volt tudni mindenről. De beleőrülnék abba, ha megint bajba keverném. Akárhogyan is, de ha az az ára, akkor inkább megbántom, minthogy valami baja essen. Ezt most magamnak kell megoldanom.

- Kérlek menj el.. - mondtam suttogva. A könnyeimet alig bírtam visszatartani. 
- Nem hagylak itt..
- James. Menj haza. Egyedül szeretnék lenni..
- Nem megyek sehova.
- De igen. Most. Azonnal. Kérlek. 
- Nem tehetem, szeretlek. 

Magához akart húzni újra, de még nagyobbat löktem rajta. Erősnek kellett maradnom. Nem láthatta meg rajtam, hogy darabokra hullok szét legbelül, amiért ezt kell tennem vele. Összeszedtem minden erőmet és kiböktem a legnagyobb hazugságot, amit valaha mondtam.

- Nincs rád szükségem. Nincs igazad semmiben. Csak felidegesítesz.. Utállak! Nem akarlak látni. Menj el!
- Tényleg ezt akarod?? - kérdezte, miközben könnyek csillogtak a szemében és értetlenül nézett rám. A fájdalom még jobban belém hasított.
- Igen ezt. - válaszoltam, mire felállt, homlokon puszilt és kiment a nappaliból. Egy pillanatra megállt a folyosón sóhajtott egyet és sírni kezdett. Mikor hallottam a bejárati ajtó kattanását én is elkezdtem eszeveszettül zokogni. Megbántottam azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretek. Sose fogja nekem megbocsátani..

A szél befújt a résnyire kinyitott konyhaablakon és felkapta az asztalon lévő papírdarabot. Az csak szállt és szállt, majd jobbra-balra libbenve szépen, lassan, nyugodtan hullott le a földre. A számomra már ismerős betűk a papíron úgy égtek, mint a gondolataimban. 
" Ha azt hitted, 1 év után megszabadulsz tőlem, nagyon nagyot tévedtél kisasszony. Visszatértem, hamarosan újra találkozunk."

2013. szeptember 19., csütörtök

31. fejezet




  Történt már veled olyan eset, hogy úgy érezted, végre minden a legnagyobb rendben van, végre sikerült a mélypontról visszatérni a normális kerékvágásba, erre megjelenik egy dolog, egy tárgy, vagy egy személy, ami/aki újra az eszedbe juttat mindent?? Amiről azt hitted, hogy már végre elfelejtetted, vagy már nem számít annyira, az újra előjön, fontosnak érzed, talán még fontosabbnak, mint azelőtt, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy megint kezdesz visszazuhanni és sírsz?? A tehetetlenség, a fájdalom, a mérhetetlen nagy szomorúság és a félelem újra kihat rád. Igen, félsz, hogy újra odakerülsz, ahonnan még akkor elindultál kifelé, nem akarod újra átélni azokat a napokat, szenvedéseket, mint akkor. Egyre több emlékkép törik elő a semmiből, de te semmit nem tehetsz, csak tűröd, ahogy a szemed előtt megy el mind, így gyötörve téged és azt suttogva: "Megérdemled ezt az érzést, megérdemled, mert bűnhődnöd kell..", de hogy miért, az örök kérdés marad számodra. Csak folynak a könnyek az arcodon, az idő mintha megállna körülötted és tudod, hogy nem kérhetsz segítséget.. nem keverhetsz bele senkit se a problémáidba, mert úgyse értenék meg, úgyse tudnának segíteni, vagy ha igen, akkor se akarod őket ezekkel zaklatni, esetleg bajba keverni. "A te bajod.." szokták mondani, és tudod, hogy igazuk van. Önmagadnak kell megoldanod ezt is, mert csak így léphetsz tovább..
  Nos igen. Így éreztem akkor. Olyan csapás volt ez számomra, mint mikor a legrosszabb rémálmodból felébredsz egy másik, még annál is rosszabb álomban.
  A levél tartalma nem volt sok, csupán csak 2 mondat, mégis összetört lelkileg. Nem akartam, sőt.. Soha nem is gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.

  Időközben kaptam egy sms-t anyuméktól, hogy mamáéknál alszanak, mert mamám nem érzi túl jól magát és papa nem győzi egyedül megcsinálni a házimunkákat. Ettől még jobban bepánikoltam, mert nem akartam egyedül maradni a házban estére. Viszont azt se akartam, hogy egyedül hagyják papámat a rengeteg elintéznivalóval, mert ő amúgy is elfoglalt ember, a sok papírmunka mellett nem lett volna semmire se ideje és valakinek mamát is ápolni kell, így egy 'Oké' válasszal el is intéztem anyumat.
  Kinéztem az udvarra a tenger felé. Már sötétedett. Minden függönyt behúztam, és mindenhol felkapcsoltam a villanyt. Mindenhol körülnéztem, bezártam a fiúk és anyumék szobáját, majd leültem a kanapéra és bámultam a kezemben lévő papírra. Éreztem ahogy újra lezsibbadok. Csak az óra kattogását hallottam és csak a betűkre tudtam koncentrálni.Teljesen belemélyedtem a sorokba, így körülbelül a szívbaj jött rám, mikor megszólalt a csengő.  
  A lábam elkezdett remegni, miközben csöndben kilopakodtam az előszobába. Reménykedtem benne, hogy James az, de közben rossz érzés fogott el. Az ajtó felé néztem és hallottam, ahogy a kint álló személy éppen lépked a teraszon, majd egyszer csak megáll. Lábujjhegyen az ajtóhoz siettem, résnyire kinyitottam és kinéztem, de nem láttam senkit, ezért kis idő múlva be is csuktam.


  Visszamentem a szobába, gondoltam csak képzelődtem az előbb, és igazából senki nem volt odakint. Abban a pillanatban, ahogy a szekrénysorhoz értem, az ablak kicsapódott, és a hirtelen bekerülő levegő a függönyt az arcomba fújta. Teli torokból sikítani kezdtem, és közben próbáltam a függönyt kiszedni az arcomból. Mikor sikerült, körbenéztem, de nem láttam senkit. 
  Be akartam csukni az ablakot, de mire megfordultam volna, hirtelen valaki befogta a számat a hátam mögül, közben a másik karjával a derekamat is átkarolta és magához szorított. Éreztem, hogy próbál magával rántani az ablakon keresztül. Kiabálni akartam, de hiába. Olyan erősen tapasztotta a kezeit a számhoz, hogy egy hangot se lehetett hallani, közben a szorítása egyre erősebb lett és éreztem, ahogy szinte szétroppan a derekam és hogy mindjárt elájulok a fájdalomtól, amit ez okozott. Kapálóztam, próbáltam kiszabadulni, de nem engedett. 
  Egyre közelebb ment az ablak széléhez, már félig kint is volt rajta, közben húzott magával engem is. Sírtam, küzdöttem, már-már feladtam, mikor valaki a nevemet kiáltotta.
- Holly!! Úristen..
  James futott, majd egy gyors lendülettel elkapta az embert hátulról és a földre nyomta, mire én elvesztettem az egyensúlyomat és átestem az ablakpárkányon. Éreztem, ahogy a homlokomon végigcsurog a vérem. 
  Egy ideig küzdöttek egymással, a földön birkóztak, majd megjelent Toby is, aki elkezdte rángatni a pasi pulcsiját és sikeresen ki is szakította a kapucniját. Mikor James észrevette, hogy vérzek, felállt, és odarohant hozzám, közben Toby tovább morgott és vicsorgott az emberre, aki mikor látta, hogy egérutat nyert, rögtön ki is használta és elfutott.
- Holly, minden rendben?? Jól vagy?? - kérdezte aggódva, miközben én még mindig a földön feküdtem és még mindig nem hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Mikor végre magamhoz tértem és felfogtam, hogy ez tényleg a valóság, a félelemtől megszólalni nem tudtam. Sokkot kaptam és sírva, remegve szorítottam magamhoz Jamest, aki ugyanúgy megijedt, mint én. Végig azzal próbált megnyugtatni, hogy vigyáz rám, soha többet nem hagy egyedül, már vége van, és hogy soha többet nem fog megtörténni még több ilyen, vagy hasonló eset. 
  Az öleléséből és a szavaiból éreztem, hogy komolyan is gondolja, én viszont tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt és a bonyodalmak nagy része még csak most kezdődik..

2013. augusztus 24., szombat

30. fejezet



  Napok, hetek, hónapok múltak el azóta, mióta ezek az események történtek. Talán mondanom sem kell, hogy az életem gyökerestől megváltozott. Miután kiengedtek a kórházból még hetekig nem mehettem sehova, amit nem bántam, mert James és Amanda szinte minden nap otthon voltak velem. Idő közben visszamentem a suliba tanulni. Elterveztem, hogy ezentúl teljesen másképp folytatom az életemet. Új ember lettem, aki sokkal jobban odafigyel másokra, mégis úgy gondoltam, hogy óvatosabb leszek, nem leszek annyira nyitott, mint voltam, így nem tudnak majd megbántani olyan dolgokkal, amiket nem tudnak rólam. Új lappal kezdtem, bár mindenki tudott a történtekről az újság és a pletykák miatt, és sokszor kérdeztek róla, hogy megtudják mi is történt valójában, de én nem beszéltem sose senkinek semmiről. Sokszor eljártam pszichológushoz, hogy kibeszéljem magamból azt, ami bánt és nyomaszt, de nem voltam képes egy idegennek az összes érzésemet elmondani, hiszen semmi köze nincs az életemhez és egyáltalán nem bíztam meg benne. Mellesleg mindig csak nyomta a szakszövegét és mikor mondtam neki valamit, úgy fürkészett a tekintetével, mintha mindent tudna, és csak azt várja, hogy én mondjam el neki a teljes igazságot, amire persze várhatott. Valójában, ami a legjobban nyomasztott, az a félelmem volt, hogy valamikor újra megtörténik ez az egész, és megint elszakítanak a családomtól, halálfélelemben tartva egy elhagyatott helyen. Minden este rémálmok gyötörtek, és mindig meghaltam az álmok végén, egy késszúrás, egy golyó, vagy egy hosszú zuhanás utáni becsapódás által. Nem, nem őrültem meg. Csupáncsak rettegek a múltban történt dolgoktól. 


  Az új osztályom hamar befogadott, aminek nagyon örültem, de mégsem éreztem jól magam. Bármennyire kedvesek és figyelmesek voltak velem, láttam a szemükben a szánalmat, sajnálatot, és néhányukéban a félelmet is. Sokan közeledtek felém, főleg a fiúk, de ők is valószínűleg csak az izgalmat keresték az életemben, mert mikor kiderült, hogy teljesen normális életet élek és az életem filmbe illő részeinek vége, már nem is nagyon érdekeltem őket. Viszont a legtöbben pont emiatt távolodtak el tőlem, mert féltek, hogy őket is belekeverem, vagy velük is történnek hasonló dolgok. Természetesen ezt nem feltűnően akarták kimutatni, de sikerült nekik. Sokáig kerülgettek, mikor megláttak megfordultak és úgy tettek, mintha nem vettek volna észre, de nem hibáztatom őket. Én se szívesen lennék egy olyan lány közelében, akivel szinte csak rossz dolgok történtek..
  Akik viszont az agyamra mentek, azok a pletykagépei az iskolának és egyéb kíváncsiskodó népek, akik elég érdekesnek tartottak és nyomon követték szinte minden lépésemet. Sajnos az utóbbi időben nekik is, mint a fiúknak, csalódást kellett, hogy okozzak, hiszen már lassan több, mint egy éve, hogy az életem vissza próbál térni a rendes kerékvágásba. Igen, próbál, mert az utóbbi időben az álmaimon kívül volt még valami, ami nem hagyott nyugodni.

  Az a nap is, mint mindegyik, egy teljesen normális napnak indult, de mégsem volt az. Egy évvel ezelőtt pont ezen a napon tűntem el a városból. Az iskolában szinte mindenki ugyanúgy viselkedett velem, csak páran emlékeztettek erre a szörnyűségre, amire még azóta is tisztán emlékszek. Tanítás után James kint várt a suli előtt a kocsijával. 
- Szia - köszöntem neki mielőtt beültem mellé és megcsókoltam. 
- Helló, milyen napod volt?? - kérdezte, miközben beindította a kocsit.
- Pont, mint az összes..
- Hosszú és unalmas??
- Hosszú és agytépő - válaszoltam, miközben figyeltem az embereket az utcában és gondolatban visszaemlékeztem minden egyes személyre, aki hozzám vágta ma, hogy ez az a nap.
- Holly, figyelj rám..-mondta, miközben az kezét a kezemhez csúsztatta és az ujjait az én ujjaim köré fonta - Tudom, hogy nehéz ezt neked végigcsinálni minden nap, főleg ma. De remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ami bánt, és megpróbáljuk majd ketten megoldani a dolgokat. Hidd el, úgy neked is könnyebb.
- Tudom és köszönöm - mosolyogtam rá a lehető leghatározottabb mosolyommal.
- Rendben. Én csak aggódok miattad és látom rajtad, hogy nehezen birkózol meg vele..
- Ne aggódj miattam. Minden rendben.
- De aggódok, mert szeretlek..
- Én is téged - mondtam, és nyomtam egy puszit az arcára, bízva benne, hogy így ejti ezt a témát.
Sokáig csak néztük az utat, majd lassan megérkeztünk a házunkhoz.
- Akkor áll az esti vacsi és a mozi?? - kérdezte, miután kivettem a táskámat a hátsó ülésről.
- Nem kajálhatnánk inkább itthon?? Nincs kedvem sehova se menni.. 
- De, persze.. Akkor 8ra itt vagyok - válaszolta, majd adott egy búcsú csókot és elindult a város felé.

  Pár másodpercig még kint álltam az út mellett és néztem az egyre távolodó kocsit, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Boby boldogan ugrált körbe, miközben kinyitottam a kaput. Már nem volt olyan kicsi, így majdnem fellökött, miközben sétáltam fel a terasz lépcsőjén. Éppen vettem elő a kulcsot, mikor megláttam a lábtörlőn lévő újságot. Lehajoltam érte, de abban a pillanatban mikor felvettem, egy levél esett ki a lapjai közül, ami nekem volt címezve. Gondoltam, majd később felbontom, ezért leraktam a konyhaasztalra, és elmentem letusolni és átöltözni. Jól esett kicsit felfrissülni egy ilyen nap után. 
  Miután rendbe tettem magam lementem, és el kezdtem csinálni a vacsorát. Szerencsére egyedül voltam otthon, így nem zavart meg benne senki. Mikor már a lassagne is a sütőben volt, leültem és kíváncsian fürkésztem a levelet. Feladó nem volt ráírva, házszám sem, csak a nevem. Felbontottam, kivettem belőle a papírt és olvastam. Éreztem, ahogy lesápadok, a szívem egyre gyorsabban ver, és kis híján a torkomban. Mire a végére értem, még a vér is megfagyott az ereimben. 

2013. július 29., hétfő

29. fejezet




  Míg én Jamesre vártam, anyumék is visszajöttek és elkezdtek nekem mesélni. Kiderült, hogy a fényképem fent volt a neten, hátha látott engem valaki és tudja értesíteni anyumékat. A helyi újságokban is írtak rólam pár cikket, és több 100an kerestek, mikor eltűntem. Mikor megtaláltak és behoztak, rengeteg ember küldött nekem virágot és leveleket, e-maileket, hogy jobbulást kívánjanak. Sajnos nem olvashattam el egyet sem, mivel ezek mind az otthoni címemre mentek.
  - És hogy találtatok rám?? Honnan tudtátok, hogy baj van?? - kérdeztem.- Egy lélek nem volt az utcán, mikor meglőtték Jamest..
- Szemtanúk tényleg nem voltak..- válaszolta anyum. - Viszont Boby veletek volt, és valószínűleg mikor meghallotta a lövést és érezte, hogy baj van, hazafutott. Éppen mosogattam, mikor hallottam, hogy eszeveszetten ugat kint az ajtó előtt. Kimentem megnézni, hogy mi a baj. Mikor kinyitottam az ajtót, ő rögtön elkezdte húzni a nadrágom szárát, ezzel jelezve, hogy menjek utána. Körülnéztem, de titeket nem láttalak sehol, ebből gondoltam, hogy gond lehet. Követtem, és elvezetett Jameshez. Mikor láttam a vértócsát körülötte, hívtam a mentőket, akik szerencsére hamar kiértek és segítettek. Ő akkor még magánál volt és szinte sírva mondta, hogy ne haragudjak rá, amiért nem tudott rád vigyázni és hogy nagyon nagy bajban vagy, mert elvitt a gyilkos magával. Mikor elment a mentő, rögtön hívtam is Amanda apukáját, aki elindította a nyomozást a rendőrségen. Boby éjjel-nappal velük volt és ő vezette be őket az erdőbe is, de több km-re volt az a hely, ahova téged vitt ez az őrült. Miközben ők kerestek, Amanda beszámolt a kis nyomozásotokról és megmutatta a képeket, iratokat, amiket találtatok. Bolondság volt belemenni egy ilyen dologba, rögtön szólnotok kellett volna egy felnőttnek és akkor nem történik ez. Senki se tudta, hogy merre lehet az a kis ház, csak egy favágó, aki szinte az erdőben élte le az életét és talán egyszer járt arra. Az ő segítségével találták meg a házat, de te nem voltál sehol. A legnagyobb szerencsénkre, Boby érezte az illatodat és utánatok ment. Azon a héten már én is a rendőrökkel mentem, mert nem bírtam tovább a tétlenkedést. Kaptam 2 pisztolyt is a biztonság esetére. Láttad volna Amandát.. Ő is jött volna, de nem engedtük neki, ezért, hogy segítsen, felrakta a netre, hogy keresünk, plakátokat csinált, és ő adott egy rövid ismertetőt rólad az újságnak is. Magát hibáztatja még most is az egészért. Valójában mindenki önmagát hibáztatja, de a fő az, hogy már velünk vagy. Mikor a szirthez értünk, szinte reménytelenné vált minden, azt hittük, rossz nyomon haladtunk idáig, de pont akkor mászott fel a gyilkos. Először azt feltételeztem, hogy lezuhantatok, de ő megtudott kapaszkodni és felmászni, téged meg örökre elveszítettelek, de szerencsére nem így történt. Nem tudom, hogy volt benned annyi erő, hogy felmássz kicsim, de nagyon büszke vagyok rád.
  Miközben mesélte az eseményeket, az összes emlékkép felvillant előttem abból a pár napból. A házban töltött hetek, a barlang, mikor menekültünk, fáztam, éheztem, fájt mindenem, de reménykedtem és nem adtam fel. Fájdalmasan tudatosítottam az elmondottakat magamban, miközben az összes képet társítottam anyum emlékeihez. Soha többé nem akartam átélni ilyet, sőt még hasonlót sem.
- És mi történt utána??- kérdeztem, hiszen még nem ért a végére.
- Abban a pillanatban, mikor a gyilkos meglátta, hogy felértél, elkezdett rohanni feléd és berántott magával a vízbe. Próbáltam rendesen célozni a pisztollyal és el is találtam párszor, de nagyon féltem, hogy téged foglak meglőni. Amanda apukája már mikor futott feléd a gyilkos, akkor utána rohant és utánatok is ugrott a vízbe, hogy kimentsen téged. A rendőrség motorcsónakkal jött és kihúzott titeket, aztán mikor kiértetek a partra, helikopterrel a kórházba szállítottak. Minél hamarabb stabilizálni kellett az állapotodat, ezért átestél pár műtéten, de sikerült, viszont ami a legrosszabb volt, hogy a nagy zuhanás és vízbe csapódás miatt még jobban beverted a fejedet és pár napig kómában feküdtél. Úgy aggódtam miattad drágám. Nagyon szeretlek.
- Én is téged anyu - feleltem. - És a gyilkos?? Elfogták??
- Tudod Holly, azt mondták, hogy ha valaki egy ekkora mélységbe zuhan, úgy, hogy kétszer is meglőtték, nem sok esélye marad a túlélésre..
- Anya én nem ezt kérdeztem. Elfogták?? Megvan??
- Nagyon mély volt a víz alattatok és tele volt sziklával. A teste valószínűleg elsüllyedt, vagy egy szikla felnyársalta, de az is lehet, hogy ráesett egy a testére. Csak találgatnak, hogy mi lehet vele, de nem találták meg. Viszont abban biztosak, hogy meghalt. Nincs olyan hely, ahol annyi időn belül kitudott volna mászni. Nem kell többet félned miatta. Meghalt.
- Értem.
  Kicsit se mondanám, hogy teljes mértékben megnyugodtam, de ha azt mondják, meghalt, akkor meghalt. Elfogadtam. 

  Telt az idő, gondolkoztam. Lassacskán meghozták Jamest is. Az altató miatt még aludt, de nagyon aranyosan. Látszott az arcán, hogy megviselték a műtétek. Nagyon rossz volt így ránézni, de tudtam, hogy most már semmi baj nem történhet vele. Biztonságban van és meg fog gyógyulni. Ha hazamegyünk vigyázok rá, és gondozom, amíg fel nem épül. 
  Amikor mellém tolták és a kezemmel megfogtam az övét, sóhajtott egyet. Felé fordultam amennyire csak tudtam, és figyeltem. Láttam, hogy minden levegővételénél kicsit összeszorítja a szemét. Fájt neki.
- Már csak másfél hét és hazamehet - mondta a nővérke mamámnak. - Kérem értesítse a fiú szüleit. Ő is hazamehet nemsokára.
- Hallottad?? - suttogtam Jamesnek. - Nemsokára hazamehetünk.

  Egyik nap a másik után. James állapota és az enyém is egyre gyorsabban javult, mióta együtt voltunk. Mikor felkelt, alig akart hinni a szemének és elmondta nekem is, hogy mennyire sajnálja, és hogy mennyire szeret, örökké vigyázni fog rám. Rengeteget beszélgettünk, röhögtünk. Amanda is meglátogatott minket minden nap és mindig mesélt valamit. Az infúzióktól már az utóbbi időben elegem volt, de egyre jobban és jobban éreztem magamat. Több műtétünk már nem volt, csak pihentünk. Így telt el az a másfél hét..

2013. július 16., kedd

28. fejezet




  Olyan volt, mintha csak pár percig aludtam volna. Ugyanolyan fáradt és nyúzott voltam, mint azelőtt. Öcsém riadt hangjára keltem fel, miközben rázta a karomat, amibe az infúziót kötötték.
- Ébredj Holly, nem akarom, hogy még egyszer örökre elaludj..
  Még egyszer?? Örökre?? Először nem is értettem, hogy mire gondol, mire leesett, hogy kómában feküdtem a doki elmondása szerint 9 napig. Ránéztem a polcon lévő órára: 23:42. Szegénykémet eléggé megviselhette, ha ilyenkor alvás helyett engem ébresztget. Megsimogattam a buksiját és rámosolyogtam. Borzasztóan jó érzéssel töltött el, hogy ennyire szeret engem.
  Megfordítottam a fejemet és körülnéztem. Sötét volt a szobában és már mindenki aludt. Jeremy anyum ölében, mamám meg anyumnak dőlve. Mire visszafordultam, Charlie már ott feküdt mellettem és nagyban vigyorgott. Rá akartam szólni, hogy másszon le, de jól esett, hogy ott van mellettem.
- Meg fogsz gyógyulni Holly.. Nem hagyom soha többet, hogy bántsanak.. Mindig vigyázni fogok rád, mert a nővérem vagy és ez a kötelességem - suttogta a lehető legkomolyabb arckifejezéssel.
  Magamhoz húztam a másik kezemmel és adtam egy puszit a homlokára. Nagyon aranyos volt. Megszorította a kezemet, magához húzta és átölelte. Így aludtunk reggelig.

  Reggelig javult annyit az állapotom, hogy pár mondatot már kitudtam magamból préselni.
- Hol van James?? - kezdtem a legfontosabbal, mikor anyum közelebb ült az ágyamhoz.
- Tudod kicsim.. - kezdte csöndesen és óvatosan.
- Hol van??
- Kicsim.. Jamesszel történt egy kis baleset..
- Tudom, hogy meglőtték anya.. Hol van?? Hogy van?? Mondd már! - mikor megemeltem a hangom, a fájdalom belenyilalt a fejembe.
- James több műtéten is átesett. A golyó a szíve felett találta el. Szerencsére hamar megtalálták és behozták, de súlyos az állapota. Súlyosabb, mint a tied. Nem garantálják, hogy túléli. Már több hete küzdenek vele és egyre csak romlik.
- Hol van most?? - kérdeztem szinte sírva. Elképzelni se tudtam, mi lesz ha elveszítem.
- Itt van a kórházban, a szomszéd teremben.
- Láthatom?? - éreztem, hogy a könnycseppek végigfolynak az arcomon.
- Sajnálom édesem, de nem mehetsz át.. Nem szabad felkelned.
- Értem - feleltem csendesen, zokogva.
  Nem bírtam tovább nélküle.. Vele kellett lennem.
  Anyum letörölte a könnyeimet, majd felállt, az ajtóhoz sétált és rám kacsintott. Fogalmam sem volt, hogy mit akar csinálni.

  Pár perc múlva visszatért 3 nővérrel és egy másik dokival együtt. A nővérek elkezdték nyomogatni a gépeket, a doki meg irányította őket.
- Mit csinálnak velem?? - kérdeztem meghökkenten. - Újabb műtét??
- Csak egy kis helycserés támadás - mosolygott rám az orvos, mire ránéztem anyumra.
- Kiderült, hogy a terem, ahol James van, nagyobb és ketten fekszenek benne. A másik fiút áthozzák ebbe a terembe és téged meg átvisznek oda, hogy vele lehess. Igaz, hogy számunkra az a szoba kényelmetlenebb, mert nincs se fotel, se semmi, csak székek, de teszek a kényelemre, ha ott jobban érzed majd magad mellette - mosolygott anyum.
- Köszönöm - suttogtam neki. Nincsenek rá szavak mennyire örültem. Tényleg ő a legjobb anya a világon!

  Szinte egy örökkévalóságnak tűnt mire leszedtek a gépekről és kitolták az ágyamat a folyosóra. Charlie ment legelöl, hogy megvédjen ha valami történne. Anyum mögöttem hozta a cuccomat. A fiút, akivel helyet cseréltem, ott tolták el mellettem, így szemügyre vehettem egy pillanatra. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint én. A feje be volt kötözve neki is, a kezén égési sérülések, és hegek. A lába gipszben feküdt az ágyán. Gondolom leeshetett valahonnan, mint én, vagy egy házban rekedt, ahol tűz ütött ki. Bármi is történt vele, nem úszta meg ép bőrrel. 
  Tényleg nem kellett sokáig menni, mert a szoba ott volt mellettünk. Sokkal nagyobb volt, 2 tv-vel, nagyobb ablakokkal, de látszott rajta, hogy nincs olyan jól berendezve, de ez engem jelenesetben a legkevésbé érdekelt. Ahogy betoltak az ajtón, az izgalomtól egyre hevesebben vert a szívem. 
  Meglepődtem, mikor már bent voltam, mert nem volt senki sem a szobában.
- Hol van James?? - tettem fel sokadjára a kérdést.
- Órák kérdése és visszahozzák. Biztos hallottad, hogy ő nem olyan szerencsés, mint te. Átvitték kivizsgálásra egy másik terembe, de nemsokára vele lehetsz - mondta a legalacsonyabb nővérke kedvesen.
  Megint rám kötötték a műszereket, kaptam egy injekciót, majd az orvos kihívta anyumat, mert beszélni akart vele, mamám és az öcsikéim pedig elmentek ennivalóért. 
  Én pedig néztem az infúziómat és a körmeimet, amit még Amanda festett be nekem feketére pár héttel ezelőtt, közben majd megőrültem, annyira szerettem volna végre magam mellett tudni.