25. fejezet

   Az éjszakám mondhatni szörnyen telt. Amilyen jó idő volt nappal, olyan zavaros volt az éjszaka. Vihar volt kint a tengeren és a hullámok felcsaptak egészen a barlangig, ezért beljebb kellett húzódnunk, ha nem akartuk, hogy minket is lerántson magával a víz. Nagy nehezen behúztam magam a kezemmel (mivel a lábam semmi javulást nem mutatott) és egy nagyobb kőre támaszkodva próbáltam aludni. Viszont olyan kényelmetlen és hideg volt a föld, hogy nem jött álom a szememre, akármilyen fáradt is voltam. 
  Csendben fürkésztem a fogvatartómat, de semmi jelét nem mutatta, hogy figyel rám. Csak ült maga elé bámulva, néha-néha a tenger felé fordult és rázta a fejét. Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben. Ha így folytatódik ez reggelig, nem tudunk kimászni és élelmet hozni, de még az is lehet, hogy magasabbra emelkedik a tenger és akkor megfulladunk. Lehet már megbánta, hogy idehozott. Nem értem, miért nem maradhattunk a régi helyen. Az csendes volt és meleg. Idekint meg majd meg lehet fagyni..
- Miért jöttünk ide?? - kérdeztem szinte suttogva, de tudomást sem vett rólam.
- Mit akarsz tenni velem?? Semmi rosszat nem tettem, miért nem engedsz el?? - kérdeztem hangosabban, mire felém fordította a fejét.
- Tessék. Akár el is mehetsz - vetette nekem oda. Tudta, hogy innen segítség nélkül úgyse tudok kimászni. 
- Felviszel, ha lejjebb ment a víz?? - kérdeztem óvatosan, de a válasz nem lepett meg.
- Oldd meg magad.

  Pár óra múlva elhallgatott a tenger. Fáradtan bámultam ki a felkelő napra. Vacogtam a hidegtől, de mikor kértem, hogy csináljon tűzet, lehülyézett, hogy mégis miből és hogy hogy gondolom.. Bocsánatot kértem és többet nem is szólaltam meg.
  A napsugarak lassacskán kezdtek besütni a barlangba én pedig odamásztam melegedni és néztem a felhőket. Éreztem magamon a tekintetét, azt a kíváncsi pillantást, hogy mégis mi a francot akar ez a lány csinálni. Mikor látta, hogy csak lefekszek és nagyon didergek, odadobta a pulóverét. Rám parancsolt, hogy vegyem be a gyógyszert, ami a zsebében van. Hallottam ahogy feláll és a bejárat felé veszi az irányt, mondván, keres valami élelmet és hoz fát. Miután nagy nehezen lenyeltem, magamra húztam a pulcsit, mint egy takarót és élvezve az egyre melegebb napsugarakat, elaludtam.

  Fájt a hasam és az éhség nem sokáig hagyott pihenni. Nagy nehezen felültem, körülnéztem, de sehol egy lélek. Hangokat viszont egyre érthetőbben lehetett kivenni. Valakik vannak odafent. Először csak egy kutyaugatás, de aztán több férfi és egy nő kiabálását hallottam.
- Hol a lány?! Tudjuk, hogy magánál van.. - kiabált fentről egy férfi.
- Nincs nálam semmiféle lány, hagyjanak békén!! - hallottam elrablóm hangját. 
- Tudjuk, hogy itt van és tudjuk ki maga.. Ideadja a lányt, és megadja magát, vagy erőszakkal viszem a rendőrségre!!
- Ő már az enyém!! 
- Vagy ideadja nekünk a lányt, vagy lelövöm!! - kiabált a másik ismerős hang.
- Azt majd meglátjuk.. - mormolta a gyilkos, majd egy hangos pisztolylövés kísérte és egy sikítás.
   Gondoltam itt az alkalom a megmenekülésemre, ezért próbáltam kiabálni, hogy itt vagyok és segítsenek, de a fent zajlott események és pisztolylövések miatt kétlem, hogy meghallottak volna. 
  Neki támaszkodtam a falnak és nagy nehezen felálltam. Szédültem az éhségtől, de el kellett indulnom. Végig fogtam a falat és kisétáltam egészen a barlang legszélére, majd egy gyors mozdulattal átléptem arra a nagy lapos kiálló sziklára, ami a barlang bejárata mellett volt, és ahonnan beléptünk a barlangba. A szabadság érzése elnyomta az éhségemet, de a félelmemet nem. Mi lesz ha lezuhanok?? Kockáztatni kellett.. Nem volt lehetetlen, tudtam, hogy bármire képes vagyok. Erősen megkapaszkodtam egy sziklában és elkezdtem magamat felfelé húzni. Az ép lábammal próbáltam mindig biztos helyre lépni, hogy le ne essek, közben a két kezemmel erősen fogtam a köveket. Lassan, de biztosan másztam felfelé. Fentről még mindig hallottam lövéseket és kiáltásokat, de nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy minél hamarabb feljussak. Éreztem, ahogy az izmaim elgyengülnek és lassan elkezdek szédülni, de nem adtam fel. Tudtam, nem szabad lenéznem, mert abból csak baj lesz, ezért mindig csak az előttem lévő repedéseket bámultam a falban és azt néztem, merre van a következő lépés. Izgultam és reménykedtem benne, hogy észrevesznek és segítenek, ezért próbáltam hangosan kiabálni:
- Itt vagyok!! Emberek!! Segítsenek!! 

  Hallottam, ahogy egy pillanatra megáll a levegő és mindenki keresi a hang forrását, majd hirtelen egy árnyékot észleltem felettem. Felnéztem és legnagyobb meglepetésemre egy retriever kiskutya nézett rám boldogan. Boby!! Édes Istenem, de örültem abban a pillanatban. A kiskutya látványa még több erővel töltött el, mivel tudtam, mostmár biztosan engem keresnek. Lassan az utolsó kőhöz értem és egy fűcsomóban kapaszkodva próbáltam magam felhúzni. Nagy nehezen sikerült is és ekkor láttam meg anyumat és a szomszédunkat, Amanda apukáját, akik menedéket keresve lőnek a gyilkosra. 
- Anyu itt vagyok!! - kiáltottam minden erőmből, de sajnos a gyilkos hamarabb észrevett és elkezdett futni felém.
- Most azonnal álljon meg, vagy lelövöm!! - kiabálta Amanda apja, de ő nem állt meg.

  Ezután már csak képekre emlékszem:

 Borzasztóan belenyílal valami a fejembe. 
A gyilkos odaér hozzám és hirtelen felkap a földről. 
Egy hangos pisztolylövés. 
Még egy, és a fejem szinte szétrobban, annyira fáj. 
Hirtelen a levegőben vagyok. 
Repülök a gyilkossal, de ő már nem fog engem. 
Egy puffanás, és baromi nagy fájdalom az oldalamban, olyan, mintha betonra érkeznék. 
Hirtelen sötétség. 
A hideg víz áthatol a ruhámon és elnyeli a testem.