Nagy levegőt vettem, letöröltem a könnyeimet és a vércseppeket a kezemről. A pólóm ujját lehúztam és a körzőt is visszaraktam a helyére. Dühös voltam magamra. Bármennyiszer megcsináltam ezt, mindig megfogadtam a végén, hogy soha többé nem teszem. A feszültség és az elkeseredés mégis mindig ezt hozta ki belőlem..
Miután sikerült magam nagyjából összeszedni, úgy gondoltam ideje, hogy egy kicsit a többiekkel legyek, már csak azért is, hogy ne gyanakodjanak. Mikor kiléptem az ajtón, öcsém álmos halk hangjára lettem figyelmes.
- Holly csinálj nekem kakaót - kérlelt.
- Na gyere ide te is álomszuszék - nevettem, ahogy megláttam a kómás tekintetét és azt a kis aranyos piros pofiját. Mellém tipegett, én meg megigazítottam a szétálló, elaludt haját. Felvettem az ölembe és levittem a lépcsőn a konyhába.
- Jeremy-t hol hagytad? Ő nem kér kakaót? - kérdeztem tőle.
- Ő még szundizik az ágyában.-mondta és ásított egy nagyot. Majd megzabáltam, olyan cuki volt.
A konyhában az asztalnál apa éppen újságot olvasott. Mikor beléptünk az ajtón felnézett, és a szája mosolyra húzódott.
- Kakaó osztás? - kérdezte vigyorogva.
- Az bizony!- mosolyogtam rá, mire ő rám kacsintott.
Szerettem apának ezt az oldalát. Tudtam, hogy neki is bármit elmondhatok, de mégse tettem soha. Mindig anya volt az, akivel többet beszélgettem, apával csak ilyen általános dolgokról például, hogy milyen jegyet kaptam aznap, meg hogy milyen napom volt, amire általában 1 szóval el is intéztem a választ.
Viszont volt egy kevésbé kedvelhető oldala. Könnyen felmérgelte magát olyan dolgokon, amik igazából nem is számítanak sokat. Múltkor azért kiabált anyával, mert elfelejtett bemenni az újságért az újságárushoz. Vagy engem leszidott azért, mert mikor reggel ment volna futni a partra, akkor én véletlenül neki szaladtam, mert siettem, hogy el ne késsek a suliból. Bármilyen morcos is néha, én akkor is szeretem.
Gyorsan megcsináltam a kakaót, aztán felrohantam az emeletre és átöltöztem. Minden pénteken elmentünk vásárolni és mivel ez is egy pénteki nap volt, így készülődni kellett. Felvettem a kabátom, a nyakamra tekertem a sálamat, és futottam, hogy itthon ne hagyjanak.
Mire leértem a lépcsőn a többiek már a kocsiban ültek. A plázába mentünk, mert a fiúknak venni kellett cuccokat. Először egy cipőboltba mentünk, ahol találtam nekik egy nagyon édes barna converse cipőt. Vicces volt látni, hogy mennyivel nagyobb az én lábam, mint az övéik. Később egyedül folytattam a bevásárló körutamat. Azt mondták majd hívnak ha végeznek, vagy ha valami van, akkor én hívjam őket. Nem szerettem, ha velem jöttek, mert féltem, hogy észreveszik a hegeket a kezemen. Inkább nem kockáztattam.
Sétáltam egyik boltból a másikba. Belemerültem a keresgélésbe, és észre se vettem mikor 2 lány elsétált mellettem. A nevetésükre lettem csak figyelmes. Felnéztem és teljesen elámultam. Ilyen szép lányokat még életemben nem láttam.. Mindketten magasabbak és idősebbek voltak nálam. Az egyiknek hosszú szőke egyenes haja volt, a másiknak barna göndör. Mindkettőjüknek vidám, és kedves a tekintete. Hosszú szövetkabátot viseltek, az egyik szürkét, a másik sötétkék színűt. Vékony, hosszú lábaikon tökéletesen állt a farmer csőnadrág és a hosszú szárú magassarkú csizma. Tökéletesek voltak, és gyönyörűen mosolyogtak.
Elnéztem volna őket órákig, de apum csörgött, hogy menjek, mert kész vannak. Nagy nehezen kisétáltam a bolt ajtaján és a parkolóba siettem. Még mindig nem tértem magamhoz a csodálattól. Szerettem volna én is olyan lenni, mint ők.. Elhatároztam, hogy teszek is érte.
Futottam ki a teremből, ki az iskolából, ki az utcára, legszívesebben a világból is kirohantam volna.. Csak sírtam és mentem. Az utcán az emberek kíváncsian néztek, de nem érdekelt a sok csodálkozó és aggódó pillantás. Nem érdekelt semmi. Csak érnék már haza..
Éreztem, hogy a ruhám átnedvesedik, ahogy a vízcseppek rám estek. Még az eső is esik.. Szuper..Teljesen átfagytam. Ennél rosszabb napom nem is lehetett volna..
Mikor hazaértem, levettem a cipőimet, és bedobtam a szekrénybe, a kabátomat feldobtam a fogasra, berohantam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót.
- Hékás, csendesebben! - nyitott be anyum.- A fiúk most aludtak el..
Gyorsan megtöröltem a szemeimet és az arcomat. Még az hiányzik, hogy anya észrevegye, hogy baj van.. Próbáltam normális hangon bocsánatot kérni, de nem sikerült. A hangom elcsuklott.
- Minden rendben van kicsim?? - kérdezte aggódva.
Most hazudjak és mondjam azt, hogy minden oké, vagy mondjak el neki mindent szóról-szóra? Csak felzaklatnám őt is, de ez így nem maradhat tovább. Muszáj megtudnia, hogy utálom az osztálytársaimat és az egész iskolát, azt, hogy nekik köszönhetően utálok közösségben lenni. El kell neki mondanom, mert egyszerűen megőrülök, ha továbbra is oda kell járnom..
Ránéztem, és újra elkezdtem zokogni. Elmondtam neki mindent, amin átmentem, mindent, amit éreztem, amit műveltek velem. Mikor a végére értem leült mellém, átölelt és velem együtt sírt.
- Ezt miért nem mondtad el nekem hamarabb Holly?? Soha többet nem kell bejárnod édesem. Majd keresünk neked egy másik sulit, vagy ha nem szeretnél bejárni, akkor szerzünk egy tanárt, aki majd mindig jön hozzád. Ne sírj kérlek, nem lesz semmi baj. Nem szeretem mikor szomorú vagy. Nagyon szeretlek!
Óriási kő esett le a szívemről. Tényleg nekem van a világon a legjobb anyukám! Imádom, hogy ilyen megértő, és hogy bármit megtesz azért, hogy jól érezzem magamat és hogy minden rendben legyen. El se tudom neki mondani, hogy mennyire fontos Ő nekem és hogy mennyire szeretem. Örökké hálás leszek neki!
- Köszönöm anya, én is nagyon szeretlek - suttogtam és még erősebben megöleltem. Így ültünk még egy ideig, aztán felállt, letörölte az arcáról a könnyeit és az ajtóhoz ment.
- Tudod, hogy nekem a Te boldogságod a legfontosabb - mosolygott rám, majd kiment a szobából és csöndben becsukta az ajtót.
Vagy 10 percig csak ültem az ágyamon és bambultam az előttem lévő kis barna színű plüssmacira, aminek egy cuki masni volt a nyakában. Még egészen kicsi koromban kaptam a nagymamámtól és nagyon fontos volt számomra. 8 éves koromig bárhova mentem, mindenhova magammal vittem. Természetesen utána már ciki volt, hogy mindig a kezemben lóg, és ezért itthon hagytam. Vele beszéltem meg minden bánatomat, az örömömet, vagy éppen a csalódottságomat. Tudta minden titkomat. Mondhatni ő volt a legjobb barátom.
Vártam még 1 percet, majd felálltam és odasétáltam a tükörhöz. Mikor belenéztem nem láttam mást, csak egy rakás szerencsétlenséget, aki visszanéz rám. Az osztálytársaimnak igaza volt. Tényleg csúnya vagyok és kövér. Ez az oka mindennek. Sose leszek szép.. Felvettem az asztalról a körzőmet. Felhúztam a pólóm ujját, és ránéztem a macimra, aki szomorúan és megvetően nézett rám. Elfordultam. Újra könnyek szöktek a szemembe.
'Sose leszek különleges - gondoltam magamban, és egy csíkot húztam a körző hegyével a csuklómra a többi mellé. Láttam egy vércseppet kibuggyanni a kezemből. Éppen úgy csurgott le a kezemen, ahogyan a könnycseppek az arcomon. A látvány és a fájdalom borzalmas volt. De már megszoktam..
Az életem szinte mesébe illő volt. Volt egy nagy családom, jól tanultam, szerettek, és bármit megkaptam amit csak akartam. Mindenem megvolt, kivéve a barátok. Éppen emiatt utáltam iskolába járni.
A suliban én voltam az a lány, akivel senki se foglalkozott, még csak észre se vettek, csak ha útban voltam.. Sose szólt hozzám senki, de ha véletlenül mégis, azok se voltak kedves szavak. Hiába voltak márkás cuccaim, hiába próbálkoztam barátkozni, egyetlen dolog miatt elítélt mindenki. A tömzsi alakom miatt.. A szemükben én voltam a nyomiság megtestesítő alakja és szégyenszemre mindenki Dagi Holly-nak csúfolt. Kiparodizáltak, mindig nevetség tárgyává tettek. Minden napom végén legbelül szinte darabokra hullottam szét...
- Hé, Dagi Holly! Told már arrébb azt a nagy fenekedet!
Hát igen.. Szinte minden napom kihagyhatatlan részévé vált, hogy ezt a nyafogós hangot hallgassam, amit mindennél jobban utáltam. Ki más lenne ez, ha nem a tetőtől-talpig tökéletes Jessica, aki azt hiszi, hogy övé a világ..? Kicsi korunkban még jóban voltunk. Mondhatni legjobb barátnők. De aztán ő megváltozott. Számára az lett a fontos, hogy mindenkinek megfeleljen, mindenki felnézzen rá és hogy ő irányítsa az egész osztályt. Ez sikerült is neki, de közben tönkrement a barátságunk.
Sokszor legszívesebben beolvastam volna neki, de nem volt hozzá elég bátorságom, így inkább csöndben félreálltam, és megvártam, míg elriszálja a fenekét előttem.
Amit év eleje óta nagyon megbántam, az az volt, hogy legelőre ültem és így könnyű célpontja lettem azoknak, akik papírgalacsin formájában néha hozzám vágtak 1-2 üzenetet. A leggyakoribbak: "Egyél kevesebbet dagikám!", "Plasztikáztasd át magad csúnyaság..", vagy "Ha nekem ilyen stílusom lenne, biztos nem jöttem volna ki a házból'". Ezekkel az üzenetekkel eleinte az őrületbe kergettek, de mára már nem érdekelnek, vagyis próbálom azt mutatni. Az viszont annál jobban kiakasztott, amit az egyik szünetben műveltek.
Míg én kimentem az udvarra friss levegőt szívni, sétálgatni, és lenyugtatni magam, addig ők kieszelték, hogy hogyan tudnának véglegesen felbosszantani. Mire visszaértem a terembe nagy csend fogadott (ami már eleve gyanús volt), és mindenki engem figyelt. A helyemre mentem, leültem, mire szörnyen nagy fájdalmat éreztem. Fel is ugrottam és sikítottam egy akkorát, amekkorát eddig még soha, mire a többiek óriási nagy kacagásban törtek ki. Ránéztem a székemre, amin 5 rajzszög volt, és a nadrágomra, ami kiszakadt, mikor hirtelen felálltam. Borzalmasan kínos volt, el akartam tűnni onnan. Felkaptam a táskámat, vagyis csak kaptam volna, ha nem ragasztották volna oda az asztalhoz. Próbálkoztam kiszabadítani a ragasztó fogságából, mire az kettészakadt.. Erre még jobban elkezdtek nevetni.
- Nézzétek kiszakadt Holly gatyája! Hú de cikii! - nevetett Jess.
- És a táskájából is csak textil darabok maradtak! - nevettek a többiek.
A szemembe könnyek gyűltek és már mindegy volt, hogy hogyan, csak szabaduljak ki valahogy erről a szörnyű helyről. Összeszedtem a könyveimet és a táskám maradékát, és sírva kirohantam a teremből.
Sziasztok! Az unalom és a semmittevés miatt, gondoltam elkezdek írni egy történetet. Egy lányról fog szólni, és az életéről, arról, hogy miken ment keresztül, míg végül eljutott odáig, ahol most van. Na de többet nem mondhatok;) Jó olvasást!
Öhm..helo! A nevem Holly Johnes. 15 éves vagyok. Hosszú szőke hajam van és kék szemem, ami a fénytől és a hangulatomtól függően váltakozik néha sötétebb, néha világosabb árnyalatúra. Magas vagyok, vagyis hát egyre jobban kezdek benne kételkedni, mert lassan mindenki túl nő.. Kiskorom óta önbizalomhiányban szenvedek, éppen ezért bárki bármit mond, csúnyának és kövérnek érzem magam. A lényegesebb belső tulajdonságaimat, majd a történetem során megismeritek.
Egy kis faluban élek a tengerpart mellett, egy óriási nagy házban az anyukámmal Kelly-vel, és a két borzalmasan idegesítő 7 éves öcsémmel Charlie-val és Jeremy-vel, akik ráadásul ikrek is. Az apukám meghalt, 3 évvel ezelőtt. Szörnyen hiányzik. Életem legrosszabb napja volt, mikor elment. Mióta ő nincs itt velünk, anyum egyedül nevel minket. Ő a világon a legjobb anya! Vele mindent megbeszélhetek és rá bármikor számíthatok. Sose volt olyan dolog, amit ketten ne tudtunk volna megoldani.
Ha mégis lenne, ott van nekem a legjobb barátnőm Amanda, aki egyszerűen gyönyörű, és a világ legszívdöglesztőbb pasija, James, akit már több, mint 1 éve magaménak tudhatok. Borzasztóan jó fejek és imádom őket! Szerintem ha ők nem lennének, már én se lennék és éppen ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy mindig számíthatok rájuk.
Úgy gondoltam, hogy elmesélem nektek az egész eddigi életemet. Lehet, hogy páran el fogtok ítélni azok miatt, amiket tettem, de aki átérzi a helyzetemet, az szerintem meg fogja érteni, hogy mit miért csináltam. Nem akartam rosszat senkinek sem. Csak egy embernek. De neki a legrosszabbat..
