26. fejezet

   A víz alatt különös dologra lettem figyelmes.
- Jól van Holly, bátor voltál -  dícsért meg egy már ismerős hang messziről. - Milyen érzés lebegni a víz alatt, úgy, hogy kapsz levegőt??  Nyugodtan kinyithatod a szemedet.
  Erőt vettem magamon és kinyitottam. A sötétből hirtelen előbukkant egy fehér alak, aki felém lebegett. Az arcát alig láttam, hosszú, barna haja volt.
- Ki vagy te?? - kérdeztem tisztán érthető hangon, ami meglepett, mert azért csak a tenger mélyén beszélgettem.. Fúú de furcsa visszagondolni rá. De tuti biztos, hogy megtörtént. Emlékszek!
- Azt hittem emlékszel rám - válaszolta csalódottan a lány. - Már csak amiatt is, mert minden nap veled vagyok.. Még ha nem is látsz, a hangomra igazán emlékezhetnél..
- Ohh.. Joe te vagy az, igaz?? - kérdeztem meglepetten, és gyorsan végignéztem a lányon, hiszen most alkalmam volt látni az egész alakját. Vékony, nálam egy fél fejjel alacsonyabb lány volt és hosszú, fehér ruhát viselt. Az arca elmosódott és nagy részét a hajától se lehetett látni.
- Na végre! Tudtam, hogy nem felejtettél el! Habár nem csodálkoztam volna, hiszen amin keresztül mentél.. Volt dolgom bőven.. Most nem azért, hogy fényezzem magam, de ha én nem lennék, már háromszor lelőtt volna az az idióta barom..
  Hirtelen átfutott az agyamon, hogy hányszor voltam olyan helyzetben, mikor csak egy hajszálon múlt az életem. Hálásan néztem rá és megköszöntem a segítségét. 
- Hagyjuk már Holly.. Én ezt vállaltam, mikor az őrangyalod lettem és tudod, hogy nem ezért mondtam.. - mosolygott.
  Szemtől szemben állni egy ilyen lánnyal, felejthetetlen élmény volt. Örültem, hogy van valaki, aki segít nekem a háttérből.
- És mi lett a gyilkossal?? Hogy van James?? Tudsz valamit a szüleimről??
- Mint már mondtam, nekem a fő feladatom az, hogy rád figyeljek. Valószínűleg nemsokára megtudsz mindent..
  Ahogy hallgattam amit mond, egyre jobban elmerültem benne. Látszott rajta, hogy nem emberi. Sokkal különlegesebb volt annál. 
- Igazából hol vagyok most, vagy hogyan lehetséges ez?? - kérdeztem, mikor feleszméltem az ámulatból.
- Ez csak egy álom Holly.. Csak így, nagyon ritka alkalmakkor tudok veled beszélgetni és valójában azért hiszed azt, hogy a víz alatt vagy, mert a tenger volt az utolsó emlékképed, ami megmaradt benned. Szerettem volna megmondani neked, hogy mindig melletted vagyok és rám bármikor számíthatsz. 
- Akkor nem haltam meg??
- Buta lány, már hogy haltál volna meg..?? - nevetett. - Annyi dolgod lesz még az életben, igazán nem engedheted meg magadnak, hogy csak ennyivel megúszd. 
- Ezt hogy érted??
- Majd meglátod. De erről most ne beszéljünk többet. Hogy érzed magad?? Gondolod, hogy képes leszel mindent normálisan végigcsinálni ezek után??
- Jól vagyok és.. - meglepetten néztem magamra - ..nem fáj semmim.
- Majd fog.. Sajnos nem úsztad meg kevés sérüléssel..
- Kedves vagy.. - nevettem.- És visszatérve az előző kérdésedre.. Ezek után már minden csak jobb lehet és igyekszem majd az egész életemet a lehető legjobban leélni.
- Nagyon helyes, csak ennyit szerettem volna hallani. Minden jót! - mondta és megfordult. Sötét haja lobogott a víz áramlása miatt.
- Mész is?? - kérdeztem csalódottan, mire ő hátranézett és rám kacsintott.
- Tőlem lesz a legnehezebb dolgod megszabadulni.
- Remélem még lesz alkalmunk beszélgetni, és köszönök mindent!! - kiáltottam utána, de ő akkor már rég eltűnt.
  Körbenéztem, de csak hínárokat láttam és halakat, amik nyugodtan úsztak el mellettem. Éreztem, hogy egyre fogy a levegőm és muszáj felúsznom a víz felszínére. Elrugaszkodtam az iszapos földről és úsztam a napfény felé.

  Mikor felértem, csak résnyire tudtam kinyitni a szememet, mert a nap elvakított. Vagyis csak hittem, hogy a nap, mert egyáltalán nem volt körülöttem se víz, se hullámok, se napsugarak, csak a lámpa fénye és rengeteg érdeklődő, aggódó pillantás.

25. fejezet

   Az éjszakám mondhatni szörnyen telt. Amilyen jó idő volt nappal, olyan zavaros volt az éjszaka. Vihar volt kint a tengeren és a hullámok felcsaptak egészen a barlangig, ezért beljebb kellett húzódnunk, ha nem akartuk, hogy minket is lerántson magával a víz. Nagy nehezen behúztam magam a kezemmel (mivel a lábam semmi javulást nem mutatott) és egy nagyobb kőre támaszkodva próbáltam aludni. Viszont olyan kényelmetlen és hideg volt a föld, hogy nem jött álom a szememre, akármilyen fáradt is voltam. 
  Csendben fürkésztem a fogvatartómat, de semmi jelét nem mutatta, hogy figyel rám. Csak ült maga elé bámulva, néha-néha a tenger felé fordult és rázta a fejét. Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben. Ha így folytatódik ez reggelig, nem tudunk kimászni és élelmet hozni, de még az is lehet, hogy magasabbra emelkedik a tenger és akkor megfulladunk. Lehet már megbánta, hogy idehozott. Nem értem, miért nem maradhattunk a régi helyen. Az csendes volt és meleg. Idekint meg majd meg lehet fagyni..
- Miért jöttünk ide?? - kérdeztem szinte suttogva, de tudomást sem vett rólam.
- Mit akarsz tenni velem?? Semmi rosszat nem tettem, miért nem engedsz el?? - kérdeztem hangosabban, mire felém fordította a fejét.
- Tessék. Akár el is mehetsz - vetette nekem oda. Tudta, hogy innen segítség nélkül úgyse tudok kimászni. 
- Felviszel, ha lejjebb ment a víz?? - kérdeztem óvatosan, de a válasz nem lepett meg.
- Oldd meg magad.

  Pár óra múlva elhallgatott a tenger. Fáradtan bámultam ki a felkelő napra. Vacogtam a hidegtől, de mikor kértem, hogy csináljon tűzet, lehülyézett, hogy mégis miből és hogy hogy gondolom.. Bocsánatot kértem és többet nem is szólaltam meg.
  A napsugarak lassacskán kezdtek besütni a barlangba én pedig odamásztam melegedni és néztem a felhőket. Éreztem magamon a tekintetét, azt a kíváncsi pillantást, hogy mégis mi a francot akar ez a lány csinálni. Mikor látta, hogy csak lefekszek és nagyon didergek, odadobta a pulóverét. Rám parancsolt, hogy vegyem be a gyógyszert, ami a zsebében van. Hallottam ahogy feláll és a bejárat felé veszi az irányt, mondván, keres valami élelmet és hoz fát. Miután nagy nehezen lenyeltem, magamra húztam a pulcsit, mint egy takarót és élvezve az egyre melegebb napsugarakat, elaludtam.

  Fájt a hasam és az éhség nem sokáig hagyott pihenni. Nagy nehezen felültem, körülnéztem, de sehol egy lélek. Hangokat viszont egyre érthetőbben lehetett kivenni. Valakik vannak odafent. Először csak egy kutyaugatás, de aztán több férfi és egy nő kiabálását hallottam.
- Hol a lány?! Tudjuk, hogy magánál van.. - kiabált fentről egy férfi.
- Nincs nálam semmiféle lány, hagyjanak békén!! - hallottam elrablóm hangját. 
- Tudjuk, hogy itt van és tudjuk ki maga.. Ideadja a lányt, és megadja magát, vagy erőszakkal viszem a rendőrségre!!
- Ő már az enyém!! 
- Vagy ideadja nekünk a lányt, vagy lelövöm!! - kiabált a másik ismerős hang.
- Azt majd meglátjuk.. - mormolta a gyilkos, majd egy hangos pisztolylövés kísérte és egy sikítás.
   Gondoltam itt az alkalom a megmenekülésemre, ezért próbáltam kiabálni, hogy itt vagyok és segítsenek, de a fent zajlott események és pisztolylövések miatt kétlem, hogy meghallottak volna. 
  Neki támaszkodtam a falnak és nagy nehezen felálltam. Szédültem az éhségtől, de el kellett indulnom. Végig fogtam a falat és kisétáltam egészen a barlang legszélére, majd egy gyors mozdulattal átléptem arra a nagy lapos kiálló sziklára, ami a barlang bejárata mellett volt, és ahonnan beléptünk a barlangba. A szabadság érzése elnyomta az éhségemet, de a félelmemet nem. Mi lesz ha lezuhanok?? Kockáztatni kellett.. Nem volt lehetetlen, tudtam, hogy bármire képes vagyok. Erősen megkapaszkodtam egy sziklában és elkezdtem magamat felfelé húzni. Az ép lábammal próbáltam mindig biztos helyre lépni, hogy le ne essek, közben a két kezemmel erősen fogtam a köveket. Lassan, de biztosan másztam felfelé. Fentről még mindig hallottam lövéseket és kiáltásokat, de nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy minél hamarabb feljussak. Éreztem, ahogy az izmaim elgyengülnek és lassan elkezdek szédülni, de nem adtam fel. Tudtam, nem szabad lenéznem, mert abból csak baj lesz, ezért mindig csak az előttem lévő repedéseket bámultam a falban és azt néztem, merre van a következő lépés. Izgultam és reménykedtem benne, hogy észrevesznek és segítenek, ezért próbáltam hangosan kiabálni:
- Itt vagyok!! Emberek!! Segítsenek!! 

  Hallottam, ahogy egy pillanatra megáll a levegő és mindenki keresi a hang forrását, majd hirtelen egy árnyékot észleltem felettem. Felnéztem és legnagyobb meglepetésemre egy retriever kiskutya nézett rám boldogan. Boby!! Édes Istenem, de örültem abban a pillanatban. A kiskutya látványa még több erővel töltött el, mivel tudtam, mostmár biztosan engem keresnek. Lassan az utolsó kőhöz értem és egy fűcsomóban kapaszkodva próbáltam magam felhúzni. Nagy nehezen sikerült is és ekkor láttam meg anyumat és a szomszédunkat, Amanda apukáját, akik menedéket keresve lőnek a gyilkosra. 
- Anyu itt vagyok!! - kiáltottam minden erőmből, de sajnos a gyilkos hamarabb észrevett és elkezdett futni felém.
- Most azonnal álljon meg, vagy lelövöm!! - kiabálta Amanda apja, de ő nem állt meg.

  Ezután már csak képekre emlékszem:

 Borzasztóan belenyílal valami a fejembe. 
A gyilkos odaér hozzám és hirtelen felkap a földről. 
Egy hangos pisztolylövés. 
Még egy, és a fejem szinte szétrobban, annyira fáj. 
Hirtelen a levegőben vagyok. 
Repülök a gyilkossal, de ő már nem fog engem. 
Egy puffanás, és baromi nagy fájdalom az oldalamban, olyan, mintha betonra érkeznék. 
Hirtelen sötétség. 
A hideg víz áthatol a ruhámon és elnyeli a testem. 
  

 

24. fejezet

  Futottunk.. Vagyis futottunk volna, ha tudtam volna, de jelenesetben még a séta is nehéz volt. Ő teljesen valószínűnek tartotta, hogy én csak fel akarom tartani, azért nem sietek. Ezt tisztán kivettem azokból a szavaiból, mikor rám ordított, hogy lusta dög vagyok és szerencsétlen. Lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt. Mondtam volna, hogy fáj és hogy nem tudok tovább menni, de a számon lévő kendő megakadályozott benne. Mikor látta, hogy már nagyon nem bírom, felvett az ölébe és úgy mentünk tovább. Erősen fogott, hogy ki ne essek a kezéből, mert míg összekapar utána a földről, addig egy csomó idő eltelik és az idő számára nagyon fontos volt.
  Az erdő egyre sötétebb és ismeretlenebb részébe tartottunk és mikor hátrafordultam, már nem láttam se a kis kunyhót, se a mellette lévő nagy fát. Fogalmam sem volt, hogy hova visz, vagy hogy mit akar velem. Látszólag frusztráltnak tűnt, már amennyit kitudtam nézni a maszkkal eltakart arcából. A szeme szikrázott, vagy a dühtől, vagy az izgalomtól. Bennem a félelem és az izgalom egyaránt keveredett, ami remegést váltott ki. A gondolataimban a szavai jártak, de közben próbáltam memorizálni a helyet, ahol megyünk, mert lehetségesnek tartottam, hogy ha egyszer sikerül megszöknöm, ezen az "úton" kell visszatalálnom, ha haza akarok jutni. Már ha hazajutok valaha.. Az házban tett kijelentése után szinte már kételkedtem abban is, hogy a mai napot élve megúszom. "Itt az idő kicsi lány." Jó értem, de mire?? Szimplán csak elvisz valahova?? Vagy ma akar megölni?? Esetleg más tervei vannak velem?? Belegondolni se mertem a többibe.. De miért pont én?? Mit tettem?? Közöm nincs ennek az embernek az életéhez és a szeretteimnek sincsen.. Apám se tett neki semmi rosszat. Miért nekem kell szenvednem??

  Egyik fa a másik után. Kisebb sziklák, emelkedések, amit nem lehet könnyű megmászni, ha van egy lány a kezedben. Egyre gyorsabban vette a levegőt, fáradtnak tűnt, de nem akart megállni. Nem tehette meg, hogy egy percet is elpazaroljunk a számára felesleges pihenőre. 
  Mióta elindultunk a szitkozódáson kívül más szavakat nem nagyon hallottam tőle. Pedig ha nem lenne ez a kendő a számon, sok mindent kérdeznék tőle. Nem érdekel már, hogy veszélyben vagyok, ha bármit is kérdezek. Anélkül is elég pocsékul érzem magam, most ha még egy kis veszély is társul mellé, már igazán nem kottyan meg. Sok mindent meg kell még tudnom erről az emberről. A levél, amit olvastunk.. A családja.. Az ok, ami miatt ezt teszi.. Bármennyire is tudom, hogy min ment keresztül, nem tudtam sajnálatot érezni iránta. Már nem. Mikor átfutott az agyamon, hogy mi történt vele, rögtön beugrott az is, hogy mit tett ő velünk. Utáltam.. Egyszerűen ki nem állhattam ezt a férfit. 

  Pár perc múlva világosságot láttam az erdő végén. Lassan már hallottam a tenger zaját és a sirályokat. Mikor kiléptünk az erdőből, a napfény átjárta az egész testemet. Szinte simogatott a sok napsugár. Körbenéztem, kerestem a tengert a szememmel, de meglepetésemre sokkal mélyebben volt, mint gondoltam.  Igen egy magas parton álltunk, egy sziklaszirten. Gyönyörű volt, bár ez most nem igazán vigasztalt. A szirt végére ment, és lassan lerakott a földre. 
- Te most itt maradsz és csöndben leszel, világos?! - kérdezte ingerülten. Hülye kérdés volt, mert amúgy se tudtam volna felállni és menni sem, és hiába kiabáltam volna, itt úgyse hallja meg senki, de hogy lássa, "világos", bólintottam. 
  Elindult a szirt szélére, letérdelt és elkezdett mászni a kiálló sziklákon lefelé. Kíváncsian hallgattam, hogy mikor esik bele a tengerbe. Lehet, hogy gonosz vagyok, de ez volt a legnagyobb kívánságom. Milyen jó lenne, ha végleg eltűnne a hullámok között. 
  Alig tűnt el negyed órája, már mászott is vissza. Közelebb jött hozzám és lehajolt. 
- Most felveszlek a hátamra, kapaszkodj erősen és maradj nyugton! Ha egy rossz mozdulatod is lesz mindketten beleesünk a vízbe. Nem látszik, de a víz alatt sziklák vannak. Gondolom nem akarod egy hegyes sziklán végezni, szóval fogj erősen - mondta látszólag normálisan. Biztos vagyok benne, hogy csak magát féltette, azért beszélt velem így, de engedelmeskedtem. Tényleg nem akartam sziklák közé kerülni. 
  Erősen szorítottam és szinte imádkoztam, hogy ne vétsen el egyetlen lépést sem. Nem volt olyan meredek, mint amilyenre számítottam, de így is féltem. Egy szikla, és még egy. Kétszer megcsúszott a lába, de sikerült megkapaszkodnia és nem estünk le. Legnagyobb meglepetésemre egy barlang volt a célunk a sziklák között, a szirt oldalában. Alattunk még csobogott a tenger vize, de itt már biztos helyen voltunk, nem eshettünk le. Nem másztunk nagyon le, maximum 5 métert, de az is egy örökkévalóságnak tűnt. 
  Lerakott a földre, és megdicsért. Először normálisan beszél velem, aztán meg ez.. Ez volt az a pillanat, mikor nem tudtam, hogy rettegjek-e, mert csak azért ilyen velem mert ezek az utolsó perceim, vagy örüljek ennek, mert szimplán csak olyan a hangulata. Lényegtelen volt végülis, de elég rendesen ledöbbentem. 
  Beljebb ment és körülnézett a barlangban. Látszólag kicsi és lakatlan volt.. Egy állat sincs, ami letudna ide mászni. Vagyis nagyobb testű állat nincs olyan, max kígyók meg ilyenek, de nem aggódtam miattuk. 
  Mikor erről ő is megbizonyosodott, felém indult, lehajolt és levette a kendőt a számról. Leült velem szemben, kivett a zsebéből egy almát és felém dobta. Igaz, hogy a gyomoridegtől étvágyam nem volt, de azért jól esett beleharapni és elnyammogni. Kérdezhettem volna, itt volt rá az alkalom, de túl fáradt voltam már faggatózni. Helyette lefeküdtem és becsuktam a szememet. 
  Éreztem, hogy sokáig néz, majd nyugodt hangon megszólalt:
- Pihenj csak, még várunk..