23. fejezet

  Csupán csak pillanatok voltak, nekem még is egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, míg meglepetésemre sóhajtott egyet és visszaakasztotta a fegyvert a helyére. Valami hasonlót motyoghatott: " Még nem szabad. Szükségem van rá. Fékezd magad.", de a kábulattól és rémülettől még levegőt is alig kaptam, nem hogy még minden egyes szavát tisztán értettem volna. 
  Azt kívántam, bárcsak lelőtt volna, akkor nem kéne még több ilyen szörnyűséget átélnem egy ilyen őrülttel. Mert az ilyen ember nem normális, bármilyen szemszögből nézzük is. Viszont valamilyen szempontból szerencsésnek is éreztem magam, hiszen (ha kicsi is az esélye), lehet lesz még alkalmam találkozni a szeretteimmel. Bár ha minden igaz, úgyis az a célja, hogy megöljön, csak a megfelelő pillanatot várja.

  3 nap telt el, mióta idehozott. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, távol-e, vagy közel az otthonomhoz. A sebeim gyógyulgattak, de a bal lábamat még mindig nem tudtam mozgatni. Sokszor megjegyezte, hogy kéne egy orvos, és sokszor rám parancsolt, hogy sétálgassak a szobában, amit én nagy gonddal, de teljesítettem. Ételként néha egy almát, vagy egy körtét hajított oda nekem, innivalóként meg csak a víz szolgált. Minden este mondta, hogy vegyem be a gyógyszerem és egy bólintás után be is vettem. Nem szóltam hozzá, ő se hozzám többet. Nem mertem. Féltem, hogy ott kötök ki, mint ezelőtt pár nappal. A remény élt bennem, hogy kiszabadulok innen egyszer és emiatt nem akartam kockáztatni. 
  Szörnyen unatkoztam minden időszakban, mikor elment és egyedül maradtam órákig. Természetesen rám zárta az ajtót és utóbbi időben az ablakot is kulccsal, a biztonság esetére. Ilyenkor odaültem a tükör elé, befontam a hajamat, vagy más-más frizurákat találtam ki magamnak. A ládában tartotta az ételeket, így mikor elment és éhes lettem mindig onnan vettem el egy gyümölcsöt, vagy volt, mikor építettem belőlük dolgokat. A láda mellett találtam egy csinos kis kosarat, néha azzal is elszórakoztattam magam. Sokszor kinéztem az ablakon, hátha látok valakit közeledni, de csak az erdő nyugalma és sötétsége nézett vissza rám.
  Mikor visszaérkezett, akkor nem unatkoztam, hiszen azzal voltam elfoglalva, hogy észrevétlenül figyeltem minden mozdulatát. Közben vagy alvást színleltem, vagy csak ültem és bámultam magam elé, néha-néha rá, de sose feltűnően. Apropó, alvás.. Volt olyan rendes és megengedte, hogy az ágyon aludjak. Ő nem aludt sose, esetleg néha elbóbiskolt a széken, de nem engedhette magának azt, hogy egy laza csellel míg ő alszik, én eltűnjek. Mondjuk ez számomra lehetetlen volt. Úgyse jutnék messzire ilyen lábbal, és biztos mérföldekre vagyok az otthonomtól is, innentől kezdve most még nincs hova menekülnöm előle. Az erdőben meg étel és víz nélkül csak pár napig bírnám ki élve, szóval itt ahhoz képest jobb dolgom van. Úgy voltam vele, egyszer úgyis kivisz innen, vagy ránk találnak és akkor kiszabadulok. Ha meg nem, akkor így jártam. Biztos így kellett végeznem.

  Még 1 nap semmittevés után, vettem az összes bátorságomat és mikor rám szólt, hogy sétáljak, akkor megkértem, hogy had mehessek ki egy kicsit a friss levegőre. Ő ez ellen hevesen tiltakozott, de miután elmagyaráztam neki, hogy a lábam miatt nem kell aggódnia és a kaja miatt is jobb itt nekem, mellesleg kint lesz ő is és figyelheti minden mozdulatomat, nagy nehezen beleegyezett, de azért hozta a pisztolyt is magával, mondva, hogy ha bármi gyanúsat is teszek, lőni fog. Én erre bólintottam egyet, tudatva vele, hogy megértettem.
  Mikor kiléptem a fűbe, valami fantasztikus érzés fogott el. Hallottam a madarak csicsergését, újra éreztem a szellőt, és a szabadság illatát. Hirtelen léptem, nem törődve a fájdalommal, amit ez okozott. Örömömben futni tudtam volna. Persze fizikailag képtelen lettem volna rá. 
  Előttem egy terebélyes, magas fa állt. Elgyönyörködtem benne.. Csodálatosan szép volt.. És ismerős. Hogy miért?? Ekkor még nem tudtam. Fürkésztem, de nem jutott eszembe semmilyen hely, ahol láttam volna már ehhez hasonló fát. Mikor megfordultam, akkor viszont már tudtam mindent. A fekete fejű (így hívtam, mert a maszkot még azóta se vette le), ott állt a kis ház ajtaja előtt. De ez nem akármilyen kis ház volt.. Ez maga a kis ház. A képről! Amit Amandával találtunk. És a fa is! Pontosan ott van, mint a képen. Ez már tutira azt bizonyítja, hogy helyben vagyok, és ez tényleg a volt szomszédom! És nem vagyok messze az otthonomtól, ha a ház valóban abban a városszéli erdőben van!
  Fekete fej valószínűleg észrevette, hogy valami "nincs rendben" velem. Vagyis ő ezt állította miközben visszahívott a házba, pedig minden a lehető legnagyobb rendben volt most már. Így könnyebb azzal a tudattal, hogy nem vagyok messze az otthonomtól és bármelyik pillanatban rám találhat valaki. Sokan sétálnak az erdőben. Tudom, hogy rám fognak bukkanni.. A kérdés már csak az, hogy mikor.. És hogy mik a tervei velem..

  Másnap mikor felkeltem, mint minden reggel, már nem volt a házban. Újra egyedül voltam, de már sokkal vidámabban töltöttem ezt a kis időt. Igen.. kicsit, mert a távolból hallottam, hogy valaki eszeveszetten fut a ház felé és szinte kitépi az ajtót. Lerántott az ágyról, kivett a zsebéből egy kendőt és a számra kötötte jó erősen, hogy ne tudjak kiabálni, nagyon erősen megfogta a kezemet és miután megbizonyosodott róla, hogy minden  rendben van, rám nézett.
- Itt az idő, kicsi lány - mondta, és berángatott az erdő sűrűjébe.