23. fejezet

  Csupán csak pillanatok voltak, nekem még is egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, míg meglepetésemre sóhajtott egyet és visszaakasztotta a fegyvert a helyére. Valami hasonlót motyoghatott: " Még nem szabad. Szükségem van rá. Fékezd magad.", de a kábulattól és rémülettől még levegőt is alig kaptam, nem hogy még minden egyes szavát tisztán értettem volna. 
  Azt kívántam, bárcsak lelőtt volna, akkor nem kéne még több ilyen szörnyűséget átélnem egy ilyen őrülttel. Mert az ilyen ember nem normális, bármilyen szemszögből nézzük is. Viszont valamilyen szempontból szerencsésnek is éreztem magam, hiszen (ha kicsi is az esélye), lehet lesz még alkalmam találkozni a szeretteimmel. Bár ha minden igaz, úgyis az a célja, hogy megöljön, csak a megfelelő pillanatot várja.

  3 nap telt el, mióta idehozott. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, távol-e, vagy közel az otthonomhoz. A sebeim gyógyulgattak, de a bal lábamat még mindig nem tudtam mozgatni. Sokszor megjegyezte, hogy kéne egy orvos, és sokszor rám parancsolt, hogy sétálgassak a szobában, amit én nagy gonddal, de teljesítettem. Ételként néha egy almát, vagy egy körtét hajított oda nekem, innivalóként meg csak a víz szolgált. Minden este mondta, hogy vegyem be a gyógyszerem és egy bólintás után be is vettem. Nem szóltam hozzá, ő se hozzám többet. Nem mertem. Féltem, hogy ott kötök ki, mint ezelőtt pár nappal. A remény élt bennem, hogy kiszabadulok innen egyszer és emiatt nem akartam kockáztatni. 
  Szörnyen unatkoztam minden időszakban, mikor elment és egyedül maradtam órákig. Természetesen rám zárta az ajtót és utóbbi időben az ablakot is kulccsal, a biztonság esetére. Ilyenkor odaültem a tükör elé, befontam a hajamat, vagy más-más frizurákat találtam ki magamnak. A ládában tartotta az ételeket, így mikor elment és éhes lettem mindig onnan vettem el egy gyümölcsöt, vagy volt, mikor építettem belőlük dolgokat. A láda mellett találtam egy csinos kis kosarat, néha azzal is elszórakoztattam magam. Sokszor kinéztem az ablakon, hátha látok valakit közeledni, de csak az erdő nyugalma és sötétsége nézett vissza rám.
  Mikor visszaérkezett, akkor nem unatkoztam, hiszen azzal voltam elfoglalva, hogy észrevétlenül figyeltem minden mozdulatát. Közben vagy alvást színleltem, vagy csak ültem és bámultam magam elé, néha-néha rá, de sose feltűnően. Apropó, alvás.. Volt olyan rendes és megengedte, hogy az ágyon aludjak. Ő nem aludt sose, esetleg néha elbóbiskolt a széken, de nem engedhette magának azt, hogy egy laza csellel míg ő alszik, én eltűnjek. Mondjuk ez számomra lehetetlen volt. Úgyse jutnék messzire ilyen lábbal, és biztos mérföldekre vagyok az otthonomtól is, innentől kezdve most még nincs hova menekülnöm előle. Az erdőben meg étel és víz nélkül csak pár napig bírnám ki élve, szóval itt ahhoz képest jobb dolgom van. Úgy voltam vele, egyszer úgyis kivisz innen, vagy ránk találnak és akkor kiszabadulok. Ha meg nem, akkor így jártam. Biztos így kellett végeznem.

  Még 1 nap semmittevés után, vettem az összes bátorságomat és mikor rám szólt, hogy sétáljak, akkor megkértem, hogy had mehessek ki egy kicsit a friss levegőre. Ő ez ellen hevesen tiltakozott, de miután elmagyaráztam neki, hogy a lábam miatt nem kell aggódnia és a kaja miatt is jobb itt nekem, mellesleg kint lesz ő is és figyelheti minden mozdulatomat, nagy nehezen beleegyezett, de azért hozta a pisztolyt is magával, mondva, hogy ha bármi gyanúsat is teszek, lőni fog. Én erre bólintottam egyet, tudatva vele, hogy megértettem.
  Mikor kiléptem a fűbe, valami fantasztikus érzés fogott el. Hallottam a madarak csicsergését, újra éreztem a szellőt, és a szabadság illatát. Hirtelen léptem, nem törődve a fájdalommal, amit ez okozott. Örömömben futni tudtam volna. Persze fizikailag képtelen lettem volna rá. 
  Előttem egy terebélyes, magas fa állt. Elgyönyörködtem benne.. Csodálatosan szép volt.. És ismerős. Hogy miért?? Ekkor még nem tudtam. Fürkésztem, de nem jutott eszembe semmilyen hely, ahol láttam volna már ehhez hasonló fát. Mikor megfordultam, akkor viszont már tudtam mindent. A fekete fejű (így hívtam, mert a maszkot még azóta se vette le), ott állt a kis ház ajtaja előtt. De ez nem akármilyen kis ház volt.. Ez maga a kis ház. A képről! Amit Amandával találtunk. És a fa is! Pontosan ott van, mint a képen. Ez már tutira azt bizonyítja, hogy helyben vagyok, és ez tényleg a volt szomszédom! És nem vagyok messze az otthonomtól, ha a ház valóban abban a városszéli erdőben van!
  Fekete fej valószínűleg észrevette, hogy valami "nincs rendben" velem. Vagyis ő ezt állította miközben visszahívott a házba, pedig minden a lehető legnagyobb rendben volt most már. Így könnyebb azzal a tudattal, hogy nem vagyok messze az otthonomtól és bármelyik pillanatban rám találhat valaki. Sokan sétálnak az erdőben. Tudom, hogy rám fognak bukkanni.. A kérdés már csak az, hogy mikor.. És hogy mik a tervei velem..

  Másnap mikor felkeltem, mint minden reggel, már nem volt a házban. Újra egyedül voltam, de már sokkal vidámabban töltöttem ezt a kis időt. Igen.. kicsit, mert a távolból hallottam, hogy valaki eszeveszetten fut a ház felé és szinte kitépi az ajtót. Lerántott az ágyról, kivett a zsebéből egy kendőt és a számra kötötte jó erősen, hogy ne tudjak kiabálni, nagyon erősen megfogta a kezemet és miután megbizonyosodott róla, hogy minden  rendben van, rám nézett.
- Itt az idő, kicsi lány - mondta, és berángatott az erdő sűrűjébe.

22. fejezet

  Talán soha életemben nem aludtam olyan rosszul, mint akkor.. Nem álmodtam semmit, ami nálam elég furcsa volt. Pedig legjobban most Joe-val találkoztam volna az álmomban, hogy megnyugtasson, minden rendben lesz és ő vigyáz rám. De semmi.. Csak a sötétség..

  Mikor felkeltem hallottam valami motoszkálást odakintről. A kíváncsiság hajtott, de a félelem még erősebb volt, ezért inkább maradtam a helyemen és tovább színleltem az alvást. Tisztán hallottam, hogy valaki fát vág, vagy valami hasonló tevékenységet űz a ház előtt. Résnyire kinyitottam a szemem és az ablak felé néztem, hátha látok valamit a kint történtekből. Csattanások csattanás után, de az ablakból semmi nem látszott. Gondolkoztam, hogy mi legyen.. Keljek fel és hajoljak ki az ablakon, hátha jobban észreveszek valamit, vagy maradjak inkább itt és várjam meg, hogy mi fog történni. Aztán gyorsan átfutott az agyamon, hogy ha fát vág ez a jó ember, akkor biztos van nála balta, vagy fejsze, azt pedig nem szeretném bármelyik testrészemben is    tudni, így jobb ha várok még egy kicsit.
  Hirtelen éles fájdalom hasított a lábamba. Ránéztem az éjjeliszekrényre, hátha van megint ott egy kis víz, vagy gyógyszer amivel kibírhatnám. A számításaim nem csaltak, valóban volt ott egy apró kis bogyó meg egy  teli pohár víz. Nyúltam volna értük, de ekkor hallottam, hogy befejeződött a csattogás, és az a valaki elindult a ház felé. Gyorsan, nagy kínok között visszarántottam a kezem és próbáltam még időben elhelyezkedni az ágyon, de késő volt és mire bármit is tehettem volna, az ajtó kinyílt és egy mély férfi hang megszólalt:
- Tudtam, hogy túl fogod élni. Kemény fából faragtak.
  A levegő is belém szorult, nem tudtam mit mondani, csak néztem le a párnámra. 
- Idd meg nyugodtan.. Nem mérgeztem meg. Az is csak egy kis fájdalomcsillapító. Gondoltam szükséged lesz rá.. Jól beverted a fejedet - folytatta. 

  Nem mertem megfordulni, de kíváncsi voltam és lassan megtettem. Mondanom se kell.. Ő volt az. A fekete maszkot nem vette le a fejéről, mert nem akarta felfedni magát. Fekete hosszú nadrág, és egy fekete felső volt rajta. Kíváncsian fürkészte az arcomat. Remegtem. Ő látta, mennyire félek. Kinevetett.
- Ne foss már, nem foglak megölni. Rég megtehettem volna, nem?? Te amúgy se tettél nekem semmi rosszat. Viszont ha jó kislány vagy, akkor beveszed azt a gyógyszert világos?? Nem akarom, hogy belehalj a sérüléseidbe. Még nem szabad.. 
  Még nem?! Mit akar ez velem?! Megölni?! Akkor miért hagyott életben?! Hogy szenvedjek?! - kb ezek a gondolatok járhattak akkor a fejemben, mégse szólaltam meg, csak teljesítettem a kötelességemet. Lassan bevettem a gyógyszert és megittam rá a vizet. Nem esett jól.. Egyáltalán nem.. Ő mégis elégedetten bólogatott és ennyit mondott:
- Látom értesz a szóból. Ügyes kislány. Sok hasznodat fogom még venni.
Nyeltem egyet. Mit jelenthet ez?? Végignéztem a ruháján és megvető, szánalmas pillantással néztem rá. Észre is vette és újra nevetni kezdett, de most már gúnyosabban.
- Mit nézel?? Nem láttál még embert?? Ilyen nézéssel én is nézhetnék rád. Nyitva hagytam az ablakot, kíváncsi voltam, van-e benned annyi, hogy elmész. De nem volt! Haha! Apáddal is könnyűszerrel végeztem. Bár az csak egy baleset volt, de akkor is. Na ki itt a szánalmas?!
  Igaza volt.. Szerencsétlennek éreztem magam. Megint győzött. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem igaz.. Nem lehet.. Miért teszi ezt velem?!

  Semmit se törődve velem, megfordult és kivette zsebéből a pisztolyát. Azt hittem most végez velem, de meglepetésemre elindult a láda felé és felakasztotta a polc alatt lévő kis szegre. A szívem dobogott ezerrel, nem tudtam mit csináljak. El kéne szökni innen, de nem tudok. Csapdába estem. 
  Mintha csak olvasna a gondolataimban, egy golyót forgatva az ujjai között, hirtelen megszólalt:
- Ha egyszer is megpróbálsz elmenekülni innen, kapsz egy ilyet a fejedbe.
 Ezzel végleg porrá zúzta minden esélyemet. 

 Ekkor eszembe jutott James. Mit tehetett vele ez a szemét?? Vajon hol van most?? Az apámat megölhette, de őt nem bánthatja!! A harag és a gyűlölet egy szempillantás alatt felgyülemlett bennem, még a félelmet is háttérbe szorítva.
- Mit tettél Jamesszel, te szemét..?! - kiabáltam rá rekedten, de a hangom elcsuklott.
- Nicsak tudsz beszélni?? - vigyorgott rám harciasan. - Ő a kis barátod, aki ki vitt egyedül a partra és a veszélyeket leszarva sétálgatott veled?? Anyukád nem mondta, hogy legyél óvatosabb, kicsi lány?? Nem félt, hogy valami bajod lesz?? Milyen felelőtlen család.. 
- Mit tettél vele?! - kérdeztem már ordítva. A könnyeimtől alig láttam. Eszembe jutott, ahogy anyum megtiltja, hogy nem mehetek sehova, majd Jamesben megbízva elenged egyet sétálni. Milyen szép délután lehetett volna.. De ő mindent elrontott.. 
- Kapott 2 golyót, de ha szerencséje van, túlélte - mondta teljes lelki nyugalommal. - Helyes gyerek volt.. Sajnálnám, ha belehalna. 
  Nem lehet igaz.. NEM!! Zokogtam volna, de nem lehetett. Erősnek kell látszanom. 
- Az én kislányomnak is volt egy hasonló barátja. De elhagyta őt egy másik lány miatt - folytatta pár perc múlva csendesen a széken ülve, maga elé bámulva. - A lányom és a feleségem miatta halt meg.. Öngyilkosok lettek. Az ő hibája.. Minden az övé..
  
  Vetettem rá egy szomorú pillantást, de nem tudtam sajnálni. Gyűlöltem ezt az embert, amiért elfogott. Gyűlöltem, amiért megölte az apámat és bántotta Jamest.  Csak bámultam rá, de ő rám se nézett. Mélyen elgondolkozott, a kezét a fejéhez emelte. És ekkor hirtelen beugrott minden. A lány a szomszédból.. Öngyilkos lett, de senki se tudta az okát. Az anyja rá pár napra a mélybe vetette magát a lánya halála miatt. De akkor ez az ember.. Ez az ember a szomszédom volt.. Depresszió miatt kórházban volt és valószínűleg még mindig nem felejtette el a történteket. És ha minden igaz, kell lennie egy másik lánynak is. Meg kell kérdeznem, hogy mi lett vele.. Hogy miért nem kereste fel, miután kijöhetett a kórházból.. Még ő nevezi az én anyámat felelőtlennek.. 
  Már éppen hozzáakartam vágni, hogy mekkora tuskó, de ekkor rám nézett. A szeme villámokat szórt. 
- Ez most a te hibád!! Ha nem hozod fel, most minden jó lenne! - önkívületi állapotban ordított velem, majd felállt, odalépett a pisztolyhoz, levette a szegről és megtöltötte. Biztosra vettem, hogy most le fog lőni. Összehúztam magam, becsuktam a szemem, összeszorítottam a fogam és vártam, hogy mi fog történni.A szívem megint ezerrel vert.